Kertész Imre, a sértett
Radnóti Sándor / Forrás: Népszabadság
Tíz évvel ezelőtt ezeken a hasábokon így zártam a 70 éves Kertész Imrét ünneplő, hasoncímű soraimat: „Az író az elmúlt években minden igaz magyar patrióta szívét megdobogtató sikereket ért el a világban, elsősorban német nyelvterületen, s a diadalút remélhetőleg még nem jutott el a csúcsára.
Nem hiszem, hogy Kertész e megérdemelt sikert – az ő szavával: szolidaritás – minden egyes cseppjét ne élvezné, és ne szomjazná (ahogy tette ezt nagy mintaképe, Thomas Mann is), s ugyanakkor tudom, hogy sértettségét semmi sem enyhítheti. Ironikus szeretetet kínálok és javasolok e nagy magyar író olvasóinak és híveinek.”
Erre most születésnapi Die Welt-interjúja után különösen szükség lesz. Nem mintha tartalmilag nem ismernénk engesztelhetetlenül radikális ítéleteit Magyarországról és a magyar kultúráról, amelyekhez most két információ járul, hogy ugyanis a szocializmus évei alatt az író egyetlen államilag engedélyezett könyvet nem olvasott, valamint, hogy Budapesten csak úgy hallgathatott zenét, ha tranzisztoros rádiójával bevonult a fürdőszobába, ahol jók voltak a vételi viszonyok. A riporter az író hazájának szokatlanul gazdag irodalmi tájairól beszél, de Kertész hajthatatlan: Krúdyn, Szomoryn és az esszéista Márain kívül nem tart semmit említésre méltónak, s kategorikusan elutasítja, hogy őt, az európai kultúra gyökértelen, s ha az újságíró akarja, dekadens termékét magyarnak bélyegezzék.
Kertész Imre interjúiban eddig is kérlelhetetlen tragikus szatirikusnak bizonyult, a mostaniba viszont – különös tekintettel a Wahlheimat, a választott haza, Berlin naiv magasztalására – az akaratlan karikatúra elemei is belopóznak. Hívei talán fönnakadhatnak azon, hogy – kedves szavával élve – semminő szolidaritást nem tanúsít azokkal, akik szembeszegülnek „a teljesen balkanizálódott” Budapesttel, s azzal, hogy a szélsőjobbnak és az antiszemitizmusnak legyen döntő szava a hazugsággal, elfojtással, feldolgozatlansággal és öncsaló szépítgetéssel megvert magyar életben.
Mindegy. Egy nemzeti kultúrának el kell tudnia viselnie, sőt, méltányolni kell tudnia azokat a nagy alakjait is, akik megvetéssel vagy semmibevevéssel fordulnak szembe vele. A Swifteket, Lichtenbergeket, Thomas Bernhardokat. Érettségének tesztje ez. „Wenn ich dich lieb habe, was geht’s dich an?”, „ha szeretlek, mi közöd hozzá?”, hangzik egy híres Goethe-idézet.
Csak egy kis megjegyzést arról, hogy ez a sérelmi politika milyen fájdalmasan, milyen eltéveszthetetlenül, milyen jellegzetesen – magyar.
