Vádló ajtófélfák
Szilágyi Iván Péter
Erzsébetvárosban jártam, egy nagy múltú, szomorú kerület hatalmas polgári házában. Az ódon, összefirkált, ezerszer feltört ajtó dohos, múltszagú folyosóra, elhanyagolt belső „udvarra” vezet.
mezuze_1.jpgEgy helyre, ahová már a macskák sem járnak. Körfolyosók labirintusa tornyosul fölém, az udvarról nézve alig látható ép darabbal a tetején. Elvileg lakóház, bár emberi élet jelenlétére semmi sem utal, csöndes, zárkózott pánikszoba. Minden ajtó zöld, kopott és lekopaszított: se lakásszám, se névtábla. „Csöngessenek, harmadik emelet, kint leszek az ajtóban!”
Az ajtókról mindent eltüntettek, levettek. Minden jelet, számot, amely a lakásokban élőket azonosíthatná.
Kövérkés, fáradt ember jön: a postás. Csönget. Mármint, ha van csengő, ha nincs, csak kopog. Kopog és vár. Nagyon lassan kissé másnapos, fáradt, kialvatlan arcú, félhosszú hajú fiú jön ki. Már felnőtt, pedig nem kéne elsietni.
Hoztam a nyugdíjat, nagymama otthon van? – kérdezi rutinos unalommal a kézbesítő.
Hát… Nem tudom. Alszik, de átvehetem helyette. Engedélyezték. A postás vállat von, a srác aláír, átveszi a pénzt, de a postás még vár valamire. A fiú kapcsol, zsebében keresgél, s egy ötvenes kerül elő. Pedig a jóember csak beszélgetni akart. Nem adja fel. Körülnéz, kellőképpen semleges témát keres, tekintete végigfut az ajtón és megakad az ajtófélfán:
Itt mi volt? Valami virágcserép? Vagy rossz a csengő? – mutat a jobb ajtófélfán lévő tátongó, odvas lyukra.
A fiú még túl bamba, elfelejt rejtőzködni:
Mezüze-böki ki ösztönösen. De nem fontos, levettük… Még nagyié volt.
És az mi, valami olyan… (keresi a megfelelő kifejezést) …szerencsét hozó jel, mint a lópatkó? Vagy keleti dolog? A nejem is vett ilyet, de én nem hiszek bennük. Mindegy…
Igen, mi sem. Nem jók ezek. Levettük, nem kell már. Nem fontos… Jobb így – mondja a fiú, majd gyorsan elköszön és becsukja az ajtót. Nagymama szobájából sipákolás hallatszik, felébredt a zajra. Fiát hívja vagy a férjét – nem tudni. Unokája dühösen dünnyög, káromkodik egyet. Aztán bemegy hozzá, a nénike ijedt kérdéseit tompa csönd követi. Nagymama elaludt. Ha benyitnánk egy felnőtt férfit és egy ráncos, ijedt, összetöpörödött kislányt látnánk. Felcserélődött szerepek. A fiú a nagymama karját simogatja, miközben fejét kezeibe temeti: „Aludjál… Nincs baj… Csak a postás volt.”
Budapest belső kerületeiben egykoron, még a holokauszt előtt sok ajtófélfán volt mezüze. A zsidó vallási jelképet nevezik még mözúzónak is. Fa vagy fémtokban lévő, tórai részleteket tartalmazó tekercsek. A régi „Zsidó Budapesten” gyakran lehetett találkozni eme kis ékszerdobozokkal, a vallásos családok versenyeztek, kinek a mezüzéje a legszebb? Csak állandó lakásban kell kitenni, minden bejárati ajtóra vagy nyílásra – fürdő és mellékhelységekre nem! Külföldi tartózkodás, utazás esetén csak 30 nap után szabad kiszögezni, mert addig a lakás ideiglenesnek tekintendő.
„Erec Jiszroélban a beköltözés napján rögtön ki kell tenni és kiköltözés esetén sem szabad levenni őket.” (Forrás: Jólesz Károly-Zsidó hitéleti kislexikon)
Ma már csak nagyon kevés ajtófélfán van mezüze. Barna, majd vörös szelek fújták le őket… Még a vallásos, hagyományait tisztelő zsidóság körében sem szokás közszemlére tenni e kicsi, díszes dobozokat. Inkább csak a külvilágtól elválasztó, bejárati ajtón belülre szögelik fel őket. Ahogy Hanukakor az ünnepi gyertyatartót (hanukia) sem teszik ki többet az ablakba, nehogy meglássa valaki.
Titkolni kell a szabadság fényeit.
Maradtak az ajtófélfák és mögöttük fél emberek. Félbevágott életek.
(A címlapon Fehér László festőművész alkotása látható)
