Eleven temető
Bálint Aladár: Csavargás közben. A prágai zsidó temetőben, Nyugat, 1910, 21. szám
Ki tudja, talán nem is temető ez. A sírkövek alatt meglehet hogy nem is feküsznek halottak. Nem temető ez, hanem csodakert. A világ legnagyobb bodzafakertje.
Ki tudja, talán nem is temető ez. A sírkövek alatt meglehet hogy nem is feküsznek halottak. Nem temető ez, hanem csodakert. A világ legnagyobb bodzafakertje. A sírköveket, a kígyózó ösvényeket elborítják a terebélyes bodzafák lombjai. Egész erdő. A nedves füvön táncolnak a lombok hasadékain keresztülfutó üde délelőtti sugarak, jókedvű, bolondos feketerigók fütyülnek, apró szemük szikrázik a napsütésben.
Sírkő sírkő tetején. Három, négy, öt nő ki egy csomóban, egy tőből. Összegyömöszölve, nyüzsög, bizsereg, egymást gyűri, tépázza a sok ezer meg ezer verekedő sírkő. Olyik már nyolcszázesztendős, nehezebben bírja a harcot, süpped, görnyed, fölötte, mellette a fiatalabbak. Komolyan és büszke egyedülvalóságában mogorván szemléli a harcot egy-egy szarkofág. Jól tudja, hogy őt ki nem túrhatja újabb jövevény helyéből.
A fiatalabb, a két-háromszáz esztendős kövek ékes barokkfeje alatt, madárnak, halnak, négylábú állatnak jelképes rajza mutatja a pihenő kalmár, tudós nevét. Még nemesi címer is akad közötte. Nincsen vége ennek a temetőnek. Rakoncátlan gyerek módjára szanaszéjjel csavarog. (…)
Köröskörül építenek, utcát formálnak, bontanak, ásnak, kalapálnak az emberek. Mit törődik mindezekkel ez az eleven temető? Titus diadalívétől S. Pietro in Vincoli-ig nagyon rövid az út. Feltámadt a gettókba szorított emberraj. Titus után Michelangelo. A bokrétába kötött márványok nem tudják, mi a tömjénfüst, nem lehelnek temetődohot. Kert, madarak. Élet.
