A náci beszéd szerepe a romagyilkosságokban
Bartus László / Forrás: Hírszerző
Ezek a gyilkosok korábban szkinhedek voltak. A jól ismert nácik beszédein nevelkedtek, akiket azért nem lehet nevükön nevezni, mert ha beperelnek, a bíróság 1 millió forintot ítél meg nekik, és bocsánatot kell kérni tőlük, de azokért a beszédekért, amelyekkel tizenéves gyerekekből 15 év alatt sorozatgyilkost csináltak, azért nem felelnek. Nincs bíró, aki azokért őket elítélné.
Megtisztelő, hogy Gavra Gábor hivatkozik a szélsőjobboldalról írott cikkeimre, amikor a romagyilkosságok lehetséges felelőseit keresi. Ennek kapcsán a „Hírszerzővel számtalan okból évek óta személyeskedéstől sem mentes vitában álló”-nak nevez, de arra nem tér ki, hogy ezek a viták miben álltak. Pedig ezek a viták ugyancsak érintik a felelősség kérdését.
Emlékezetem szerint a „személyeskedésektől sem mentes viták” legfőbb oka a nácibeszéddel és a náci pártok szabad működésével kapcsolatos nézetkülönbség volt. Azt állítottam, hogy a náci beszéd szabadsága szétveri az országot, megsemmisíti a nyugalmat, véget vet a demokráciának és beláthatatlan következményekkel járhat. Akkor még szabadkoztam, hogy nem arra gondolok, hogy Vona és társai hatalomra juthatnak. Azóta még az sem elképzelhetetlen, hogy a magyar parlament második legnagyobb pártja lesznek. Még a sorozatgyilkosság kifejezést is használtam egy hasonlatban, pedig akkor még egyetlen gyilkosság nem történt.
A Hírszerző publicistája emiatt azt állította, hogy Dimitrov-túladagolásban szenvedek, Grósz elvtárshoz hasonlítottak, rémképeket látok, fasisztaveszéllyel riogatok. Azt állították, feleslegesen akarom korlátozni a szabadságjogokat, amelynek része a náci beszéd is.
*
Ma már túl vagyunk az indulatokon, sok minden történt azóta. Éppen hat halott sírja fölött keressük a felelősöket. Gavra Gábor számba is veszi ezeket, kiválóan tapint rá a Nemzetbiztonsági Hivatal büntetőjogi felelősségére, még az akkori miniszterelnököt is felelőssé teszi egy hajdú-bihari NBH-tisztviselő mulasztásai miatt, ami azért túlzás. Az ő felelőssége abban áll, hogy a demokráciát és a szólásszabadságot éppen olyan tévesen értelmezte, mint korábbi vitapartnereim a Hírszerzőben.
A felsorolásból azonban sajnálatosan kimaradtak mindazok, akik a nácibeszéd elszánt védelmezői voltak és – felteszem – maradtak (és most nem elsősorban a Hírszerző munkatársaira gondolok). Pedig ha a felelősöket keressük, megkerülhetetlenek azok a fajgyűlölő, rasszista és antiszemita szónokok, akik már tinédzser korukban elültették a gyilkosok szívében a magot, és azok is, akik a legjobb szándékkal ugyan, de közvetve ezek szabadságát védelmezték.
Azok felelőssége is felmerül – bíróké, rendőröké, politikusoké és politikai szerepzavarban levő újságíróké -, akik bagatellizálták, védelmezték, bohóckodásnak nevezték a nácik beszédét és az abból kisarjadt bűncselekményeket. Ezek legalább annyira hozzájárultak a hat ember halálához, mint az NBH hiányosan átadott adatbázisa. Az egyéb következményekről nem beszélve, amelyek azóta sem múltak el, amelyek a mindennapok részei, az ország morális lepusztulásával együtt.
Hogy mást ne mondjunk, Gavra Gábor joggal teszi fel a kérdést, hogy a mulasztások oka az ostobaság-e, vagy az állami hivatalokat, a rendőrséget, az igazságszolgáltatást is megfertőzött náci ideológia, a hivatali árulás? Még ha túloznak is a kommentárok, azért az elég abszurd, hogy a gyilkosokat kísérő kommandós tetoválásai kísértetiesen hasonlítanak a tettesek szkinhedes tetoválásaira. Itt tartunk. És ez nem magától van. Ez a gyűlöletbeszéd következménye, amely terjed, mint a pestis.
Ezek a gyilkosok korábban szkinhedek voltak. A jól ismert nácik beszédein nevelkedtek, akiket azért nem lehet nevükön nevezni, mert ha beperelnek, a bíróság 1 millió forintot ítél meg nekik, és bocsánatot kell kérni tőlük, de azokért a beszédekért, amelyekkel tizenéves gyerekekből 15 év alatt sorozatgyilkost csináltak, azért nem felelnek. Nincs bíró, aki azokért őket elítélné.
Ne szépítsük, hogy a gyilkosságokhoz a náci beszédnek nincs köze. Induljunk ki abból, amit a magyar bíróságok szajkóztak, akiket egyébként a sorozatgyilkosságokban az első számú felelősség terhel. Az ő ítéleteik vezettek ide. Formális kérdésekről ítélgettek, a lényeg pedig mindig elsikkadt. A klasszikus iskolapélda, hogy „taggyűlés volt vagy nem”. Az nem számít, hogy ott valójában miről beszéltek, akár taggyűlés volt, akár nem. A szélsőjobboldali figurák hasonlóképpen ma is sorban nyerik a pereket formai kérdésekben, de az nem számít, hogy nyilas könyvekkel a Duna-parti megemlékezés megzavarására szólítanak fel. Jobb helyeken börtön járna érte.
A bíróságok korábban úgy definiálták a gyűlöletbeszédet, hogy az akkor valósul meg, ha annak hatására rasszista gyilkosságokat követnek el. Mivel azt gondolták, hogy rasszista gyilkosságok nem lesznek, felmentették a tetteseket beszédük felelősségének súlya alól. Csakhogy a helyzet megváltozott. Itt vannak a rasszista gyilkosságok. Most akkor fordítsuk meg a tudományos alapú bírói érvelést: ha vannak rasszista gyilkosságok, akkor azok a gyűlöletbeszédből, a náci beszédből származnak.
*
Ez az a pillanat, amikor komolyan szembe kellene nézni a tényekkel. Nem elvont ideákról van szó, nem teoretikus kérdésekről, hanem hat koporsóról. Nagyon megérintett, hogy Gavra Gábor a felelősséget firtató írását Csorba Róbert és 5 éves kisfia emlékének ajánlotta. Azzal is egyetértek, hogy cikkében mindvégig az áldozatok halálát kérte számon azoktól, akik mulasztottak. Ennek fényében értékelte a hibák súlyát.
Arra kérem Gavra Gábort, és mindazokat, akik a náci beszédet és a náci szervezetek szabadságát eddig az alapvető emberi szabadságjogok részének tekintették, hogy ugyanezzel a szenvedélyességgel nézzenek szembe a náci beszéd hatásával, következményeivel, és az igazság iránti szeretetnek ugyanazon mértékével, az áldozatok iránti együttérzésnek ugyanazzal a megrázó őszinteségével vizsgálják felül eddigi nézeteiket. Az nem megy, hogy a nácik szabadságát védelmezzük, aztán pedig felháborodunk, ha ölnek. A nácik ölnek. Vagy most, vagy később.
Ha szabadon lehet a cigányokat genetikai selejtnek nevezni (hogy más náci szövegeknek ne adjunk reklámot), abból cigánygyilkosság lesz. A holokauszt tagadásából pedig zsidógyilkosság lesz. A náci beszéd szemantikai funkciója nem más, mint a gyilkolás, a lelki, majd a fizikai megsemmisítés előtt álló akadályok lebontása.
Ez nem szabadság. Ez az aktus már a gyilkosság része, időben ugyan távol esik attól, de az ölés aktusának immanens része, benne foglaltatik. Éppen olyan tilalomnak kell vonatkozni rá, mint magára az emberölésre. A Biblia antropológiai szemlélete is megerősíti ezt: „aki gyűlöli az atyjafiát, embergyilkos az”. A gyűlöletben és a gyűlöletbeszédben benne van a gyilkosság. Akár végrehajtotta, akár nem. Akár ő hajtotta végre, akár más. A náci szónokoknak ennek alapján ugyanakkora büntetés járna, mint amennyit a mostani sorozatgyilkosok kapnak.
Azt sem érdemes szem elől téveszteni, hogy miközben a rasszisták a célbavett csoport bűneit emlegetik, aközben mindig ártatlanokat ölnek meg. Ahogyan Káin ölte meg Ábelt: „aki a gonosztól volt, és meggyilkolta az ő testvérét. És miért gyilkolta meg azt? Mivel az ő cselekedetei gonoszok voltak, a testvéreié pedig igazak”.
Rendkívül fontos a Nemzetbiztonsági Hivatal felelősségének vizsgálata. De ez a gyilkosságsorozat nem ott kezdődött. Hanem a MIÉP gyűléseken, a kisgazdagyűléseken, egyes református lelkészek istentelen, galád beszédeinél, a virágzó náci sajtóban, az ezeket pártoló pártelnöki viziteken, amikor mekegőnek nevezték az amerikai nagykövetet, mert az antiszemitizmus ellen szót emelt, a betilthatatlan Vasárnapi Újságban, a médiaháborúban, aztán amikor rehabilitálták az árpádsávos zászlót, betetőzve a Jobbik uszításával, a Magyar Gárda meneteléseivel, a metélt farkincák obszcén emlegetésével, a Magyar Hírlap náci cikkeivel, az utána elfogyasztott elnöki pogácsákkal, a valamiért jobboldalinak nevezett sajtó szélsőjobbos retorikájával, a kurucinfóval, és nem folytatom.
Ha ezekkel nem nézünk szembe, ha ezek felelősségét nem vizsgáljuk, bármikor lehet másik négy sorozatgyilkos. A gyökér benn marad. Akkor megreformálhatjuk a Nemzetbiztonsági Hivatalt, semmit nem oldottunk meg.
Ezek a sorozatgyilkosok nem annak születtek. Amikor kisgyerekek voltak, az édesanyjuk ölelgette, csókolgatta őket, nem gondolta volna, hogy mivé lesznek. Ez a társadalom felelőssége is. Rasszista gyilkosok lettek. Nem kellett volna azzá válniuk.
Nincsenek nagy titkok, nem bonyolult kérdések ezek. Meg kell nézni, hogy kit hallgattak, mit néztek, mit olvastak. Nem a mostani halottak az első halálos áldozatok. Volt egy nagy figyelmeztetés. 1992. október 23-a után két 15 éves gyerek agyonvert egy cigány származású fiatalembert Salgótarjánban. Szkinhedesdit játszottak, hallgatták a náci beszédeket, ez lett a vége. Nem véletlen, hogy az október 23-i egész napos náci vircsaft után öltek.
Itt kellett volna a folyamatot megállítani. Ez volt az a pont, amikor mindenki láthatta, hogy ez hova vezet. Az egyik fiú a börtönben öngyilkos lett, mert ráébredt arra, hogy mit tett. Ez a fiú volt az egyetlen, aki a rendszerváltás óta szembenézett a saját felelősségével. Őszintén mondom: ő volt az egyik gyilkos, de Salgótarjánról hazafelé az autóban egész úton zokogva sirattam. Mert valójában nem ő volt a gyilkos. Hanem azok a felnőttek, akik a sötét buta fejükből a náci szövegekkel megfertőzték a tizenötéves lelkét.
És a felelősségben osztoznak azok, akik ennek a náci beszédnek azóta sem vetettek véget, és ennek a szabadságát elvont ideák vagy jogi csűréscsavarás alapján védik. Lehet szépíteni, lehet mellébeszélni, hat ember fekszik a föld alatt. Köztük egy hátba lőtt ötéves kisfiú.
