„Meg kell hallanunk lelkünk és múltunk hangjait.”
Szilágyi Iván Péter
A Mazsihisz idén is megtartotta az elmúlt évek során szomorú, de annál szükségszerűbb szokássá vált gyászmegemlékezését a Rákoskeresztúri Temetőben a Mártíremlékműnél, majd az Ismeretlen Munkaszolgálatos Emlékművénél.
A kántori teendőket és a gyászimák recitálását Fekete László főkántor végezte, míg az emlékbeszédet Radnóti Zoltán Károli Gáspár téri rabbi mondta. A rendezvényen megjelent a Mazsihisz és a BZSH vezetősége, Izrael Állam nagykövete, számos rabbi, kántor, a Zsidó Egyetem és iskolák tanárai és hallgatói, budapesti és vidéki körzeti elnökök, a Mazsihisz volt elnökei, politikusok és a hátsó sorokban megbújva, csendben, szinte észrevétlenül néhány légiesen törékeny túlélő.
Szégyenérzet fogott el, mikor lefényképeztem őket, de egyben tudtam: meg kell örökítenem arcukat, mindmáig lesoványodott termetüket. A húst és a belőle kiölt életet. A Vészkorszak tagadására nincs hatásosabb és erősebb válasz, mint az ő szemeik, ráncaik, kiszáradt, vézna könnycsatornáik. Aki szerint nem voltak koncentrációs táborok és gázkamrák, nézzen bele ezeknek az embereknek az arcába… Amíg még lehet.
Radnóti Zoltán Károli Gáspár téri rabbi az alábbi szavakkal emlékezett:
„Hogyan történhetett-kérdezzük magunktól napról-napra. Sírnak a lelkek ma is. Gyengék vagyunk mindannyian, de magunkban hordozzuk a könnyeket, a sorsokat. Elérzékenyülünk és most eljöttünk ide a zsidó újév előtti utolsó vasárnap reggel, az Elmúlás Emlékparkjába, az Öröklét Kertjébe. Mi az emlékezés…? Keresünk valamit és itt, emléktáblákkal és rajtuk nevekkel körülvéve sóhajok millióit érezzük a levegőben.
Eltelt 65 esztendő, az egymással valaha harcban álló felek ma egyaránt az Európai Unió tagjai. Megfordult a világ és mi a kételyektől megszédülve keressük, hogyan tudunk méltó módon emlékezni ebben a teljesen új világban…? Nekünk már a szüleink is a Soá után születtek, de tudjuk és átérezzük az embereket ma is megosztó gyűlöletet.
Néhány éve, több itt lévő kollégámmal együtt Pápán jártunk, bemehettünk a volt zsinagóga használaton kívüli épületébe, kosz, hiányzó ablakok. Mindent elpusztult, lepusztult, csak egy héber mondat sziluettje maradt meg a Tóraszekrény fellett: „Tudd, ki előtt állsz!” Meg kell hallanunk ezeket a szavakat. Meg kell hallanunk a lelkünk és múltunk hangjait!”
Végignézve a megjelenteken csalóka kép alakulhatott ki az emberben. Látszólag most is sokan voltunk (és még többen hiányoztak), talán többen, mint ilyen nehéz, indulatokkal teli időkben sokat szenvedett időseinktől elvárható lett volna. Nagyjából megtelt az emlékmű előtti terület, közepén fekete szőnyeget futattak végig a szintén a sötét, de méltóságteljesen fekvő márványtömbhöz. A fekete szőnyeget mindkét oldalról gyerekek állták körül kezükben kis gyertyákkal, sokuk tényleg átérezte a pillanat fájdalmát és emelkedettségét, de a többség láthatólag csak kötelességszerűen jött el. A megemlékezés végén, a temetőből kifelé menet jókat és önfeledten nevetgéltek, elszórakoztatták egymást. Ezen is túl vannak… Túl a félórányi ünnepség fájdalmán, amelyet nagyszüleik nemzedéke mindmáig nem hevert ki. Fél óra és évtizedek…
m__rtirmegeml__kez__s_5.jpg
Egy emlékező
Nekik már mást jelent a múlt-mint azon sajnos egyre fogyatkozó nemzedéknek, aki megélte azt. „…és ez talán így van jól, nem kell és lehet örökké szenvedni, elég volt a fájdalomból, de az emlékezésből sosem lehet elég”
A rendezvény végén a többséget alkotó néhány száz idős ember csendben vonult el a temetőből. Ők eljöttek, sokan mások otthon maradtak. Aki nézi a különböző hírcsatornákat és televíziós adókat, láthatja: milyen múlandó, semmi és jelentéktelen dolgok miatt tudnak keseregni, nagyszámban megjelenni, tüntetni. Nem az ő hibájuk, de sokuknak egy csendrendelet, egy biciklisáv vagy néhány kivágott terézvárosi fa sorsa fontosabb, mint 600 ezer meggyilkolt emlékezete.
A társadalom nagyobbik része már úgy sem tesz, mintha együtt érezne velünk. Ma már más idők járnak. A többségnek ez is csak egy nap. Az emlékezést számos rendőrautó biztosította, a távozó a templom kapuján kilépve mind levették a kipát, de legalább eljöttek. Ez is valami.
