Heisler László emlékére
Szilágyi Iván Péter
Amikor egy nagy, évszázados fa kidől, fájdalmasat kiállt a föld.
Amikor egy kicsiny, egyébként is megritkított és nagyrészt kipusztított erdőcske fája tűnik el, a földnek már sírni sincs ereje. Csak a némaság és a nagy gyökerek maradnak. Hatalmas gyökerek, amelyek mind az Ég felé mutatnak.
92 évesen elment egy apuka, aki nemcsak családja szeme fénye és összetartó szeretete volt, hanem a magyar zsidóság édesapja is. Árvák lettünk, újra.
Számtalanszor találkoztam Laci bácsival, igazi, régi vágású úriember volt-mindig egyenesen tartotta magát és az ember szemébe nézett. Mélyen, kérdőn, harcosan és végtelen – jó értelemben vett – konoksággal szemében: Heisler László megjárta a poklok poklát, de mégis meg tudott maradni zsidónak és csak annyit kért: kövessük ezen az úton.
Olyan volt, mint egy élő kvitli (kívánság cédula) – lelkünk Siratófalán, amelyet nem ember, hanem maga az Ö-való rakott be a régi, de nem porladó kövek közé.
Laci bácsi bár szörnyű dolgokat élt át és élete vége felé nagy betegség kínozta, sosem hagyta el hitét és közösségét. Ahol megjelent, a zsidóság kis erdeje megrezdült, hiszen a gazdag és elpusztíthatatlan zsidó múlt, élni akarás jött el közénk. Erőt adó, ősi szellő.
Az erdő még ma is áll, csak egy nagy fával, egyenes törzzsel kevesebb van benne.
A nagy fa tövében azonban számos kis cserje áll, család, gyerekek, barátok. Ők és mi továbbvihetjük Laci bácsi örökségét.
A Síp utca törékeny hőse mostmár valahonnan máshonnan figyel bennünket és imádkozik, közbenjár az ő kis erdejéért.
