A humanizmus patriótája
Agárdi Péter / Forrás: Népszabadság
100 évvel ezelőtt született Fejtő Ferenc
Szinte csak hónapokon múlt, hogy nem lett születésnap 2009. augusztus 31-éből. Azaz hogy Fejtő Ferenc nem Budapesten és/vagy Párizsban üli meg tervezett buliját… Aligha kegyeletsértő ez a szó: Fejtő – akinek egyébként is számos alkotói terve és megírnivalója volt – nagyon készült rá. Nem az önünneplésre, inkább az ürügyre, hogy ismét széles baráti és vitapartneri kört hozzon össze egy jóízű beszélgetésre, vidám koccintásra. Az „égiek” azonban, akiknek előbb vagy utóbb mégis csak várható intésére egy bölcs pátriárka derűjével készült, végül csupán születési évfordulót engedélyeztek: tavaly nyáron, 99 évesen hunyt el.
Utolsó két évtizedének könyveiben – „mellékesen” – már törekedett arra, hogy valamiféle szellemi végrendeletet fogalmazzon meg, ám valójában ezek sem elsősorban róla, hanem a világról szólnak. Az önmagától való meghatódás, az önsiratás helyett az iróniával átszőtt önreflexió a jellemző rájuk. Munkásságát így határozza meg: „mindennapos, megszokott foglalatosságom” „a jelenkori történelem kommentálása…” (A zsidó és az Úristen. Eretnek esszé. Budapest, Logos, 1997.). Vagy: „nem vagyok nagyság és nem is érzem magam annak. Nem voltam újító, nem teremtettem sem új filozófiát, sem új stílust. Egyetlen érdemem van: dolgoztam, fáradhatatlanul tanulmányoztam, kérdéseimmel ostromoltam és próbáltam megérteni ezt a századot, amellyel együtt születtem, s amellyel valószínűleg együtt fogok meghalni is.” (Hová repül az idő? Beszélgetések Jacqueline Cherrault-Serperrel. Budapest, Belvárosi-Cserépfalvi, 1996.)
Ami az önminősítést illeti, érdemnek ez sem lenne kevés, pedig ennél jóval többről van szó. Sőt a jóslat sem jött be, igen aktívan élte meg a XXI. század első nyolc évét is. Fiatalokat megszégyenítő frissességgel és dinamizmussal merült bele a nemzetközi és hazai vitákba, intellektuális és politikai diskurzusokba is – például, több menetben, éppen itt, a Népszabadság hasábjain (2005. július 23.- augusztus 27.).
Gazdag életútját, legfontosabb műveinek summáját, sokoldalú tevékenységét lehetetlen itt és most összefoglalni. Aki eddig nem olvasott tőle semmit, arról azért ő is hallott: József Attila közeli barátja, Szép Szó-beli szerkesztőtársa, briliáns kortárs kritikusa, a költő egyetemesen esztétikai hitelű lírája szocialista karakterének elemzője és védelmezője volt s maradt. De korántsem ez az egyetlen érdeme. A Nagykanizsán született, a magyar, német, horvát, zsidó, olasz, francia kultúrkör „génjeit” és ihletéseit magába sűrítő fiatalember igen korán íróvá érett: 1936-os Érzelmes utazása a magyar „utazási esszé”, az akkori fiatal nemzedék világnézeti útkeresésének a Babits Mihály-féle Nyugat által is magasra értékelt könyve.
Az 1930-as években a magyar irodalomkritika egyik legtermékenyebb pályája bontakozott ki Fejtő műhelyében, hogy azután ez a lendület megtörjön: 1938-ban, a hazai fasizálódás miatt Párizsba kényszerült. A felszabadulás után néhányszor hazalátogatott Franciaországból, de a végleges hazatérést a Rajk-per, illetve a Rákosi-féle fordulat tette lehetetlenné számára; eközben kitűnő műveket írt Heinéről, II. Józsefről, 1848- 1849 forradalmainak nemzetközi jelentőségéről. Az 1949 után véglegesnek bizonyult emigráció azonban egyre inkább műfajváltásra kényszerítette: történész-esszéistaként és politikai újságíróként találta meg hivatását.
A hidegháború évtizedeiben a francia állami hírügynökségnek, az AFP-nek lett vezető munkatársa, a világsajtóban gyakran szereplő publicistává lépett elő. Nemzetközi rangját A népi demokráciák története című 1952-es, francia nyelvű könyvével, ennek több világnyelven publikált változataival, majd a könyv folytatásaival, továbbá az 1956-os magyar forradalomról írott könyveivel vívta ki.
Erősen foglalkoztatta Fejtőt a legutóbbi rendszerváltozás nemzetközi és magyar folyamata is. Személyes okokból is, hiszen számára, aki élesen szemben állt a pártállami rendszerrel, szintén csak 1989-ben nyílt meg a lehetőség, hogy hazalátogasson: Nagy Imre és társai gyászszertartására. Ugyanakkor nagy intellektuális kihívást is jelentett számára ez a megsejtett s megvalósult fordulat: a liberális alapértékek híveként sem apologetikusan ítélte meg – ha el nem is utasította – a kapitalizmus új korszakát, a globalizációt. Történész-ideológusként már 1980-ban igyekezett „önkorrekciósan rehabilitálni” a tőkés rendszer folyamatos kritikájára kötelezett demokratikus baloldaliságot (magyarul: Mégiscsak a szociáldemokrácia. Fél évszázad reformkísérletei, Budapest, 2006.). Életkorából, derűs rezignációjából adódóan bölcseleti, vallásfilozófiai kérdések, pl. a zsidóság egyetemes és magyar nemzeti értékteremtő szerepe, avagy a világban terjeszkedő „ördög” kezdték el (újra) foglalkoztatni (pl.: A zsidó és az Úristen. Eretnek esszé. Budapest, 1997.; Magyarság, zsidóság. Budapest, 2000.; Isten, ember, ördög. Elmélkedés a rosszról és a történelemről. Budapest, 2006.).
Munkáinak első kiadásai mintegy félszáz kötetet tesznek ki: most lehet s kell majd tudományosan fölmérni életművét. Mérlegre tenni, de nem karanténba zárni vagy múzeumi tárlókban kanonizálni, s még kevésbé előítéletes bélyeget rásütni. Ez utóbbira bizony évtizedek óta volt s van hajlandóság Fejtővel szemben, miközben ő – debatter létére is – rugalmasan, elegánsan vitatkozó, toleráns írástudó volt. Olyan ember, akinek ifjú-, érett- és öregkori kedvessége, huncut mosolya, riposztképessége és egyidejű gyengéd nyitottsága nemcsak a hölgyeket vette le lábukról, hanem megtisztelte szellemi, irodalmi, politikai eszmetársait és vitapartnereit is.
Viszont talán éppen ez a karaktere zavarta azokat a gyűlölködőket, akik – nem lévén más eszközük, nem bírván a szellemi-műveltségi bajvívást – inkább kirekesztették. Hol „a nemzetből”; s nemcsak 1938-1944 között, hanem megtették verbálisan – döbbenetesen sötét „érvekkel” – 2005-ben is, mert Fejtő (e lap hasábjain) vitatkozni merészelt Orbán Viktornak a baloldalt megrágalmazó tételével. Hol pedig, 1948 után, „a baloldali progresszióból” igyekeztek kiretusálni, mert rövid kommunista periódusát követően elutasította a bolsevik ideológiát, a sztálini pereket, a proletárdiktatúrát (de megmaradt szocialistának), avagy magát a Kádár-rendszert (miközben emigránsként az egyik legárnyaltabb portréfestője volt a korszak hazai névadójának).
Dehogy volt Fejtő tévedhetetlen; „csak” éppen vitaképes és vitára méltó felelős írástudó, akit mély humanizmus és következetes demokratizmus, a felvilágosodás emancipációs alapértékeinek modern vállalása, szenvedélyes, de nem külsőségekben és harsányságban megnyilvánuló patriotizmus hitelesített. Az európai szellemű dialógusok embere, a polémiák moralistája volt. Hét és fél évtizedes alkotói pályája során persze változott ő is, de épen maradt a gerince és világszemléleti kontinuitása: egy okos, racionális, de hittel, érzelemmel „feltöltött” polgári szocialista vagy szocialista polgár volt, ahogy erről a típusról ő maga is annyiszor írt.
Elutasította a „létező szocializmus” gyakorlatát, de igenis – írta – „lehetséges hűnek maradni a marxista elvekhez” (Budapesttől Párizsig. Emlékeim. Budapest, 1990.). A 2005 körüli József Attila-centenárium idején ezért is tudta oly kreatívan, de egyúttal „harciasan” méltatni élőszóban és írásban költőbarátja világirodalmi rangját. Az Érzelmes utazás 1989-es kiadásának 2008-ban is újraközölt előszavában – ez a harmadik itthoni kiadás éppen aznap került ki a nyomdából, amikor a szerző Párizsban elhunyt – megvallja „a szellemi munka autonómiájával, a magyar szabadsághagyományokkal összeegyeztethető szocializmus melletti” végleges elkötelezettségét.
Fejtő a demokratikus nemzeti progresszió s egyúttal a történelmi baloldal legjobb intellektuális örökségét gazdagítja, még ha jogosultak lehetnek is az ő világképénél radikálisabban baloldali válaszok a világ és a magyarság előtt álló tegnapi-mai kihívásokra.
Most, hogy már csak a fellegek felől integet a születésének 100. évfordulóján tisztelgőknek, le lehet írni: Fejtő annak a nagy, múlt századi magyar értelmiségi generációnak volt a tagja, amelynek nemzetközileg is elismertté vált (itthoni vagy/és emigrációbeli) teljesítménye roppant értékekkel járult hozzá a világkultúra diskurzusához – nemzeti kultúránk egyetemes rangját mutatva fel.
Eleven, sőt provokáló örökséget jelentő életművével Fejtő Ferenc helye ott van Bartók Béla, Bibó István, Breuer Marcell, Csontváry Kosztka Tivadar, Hauser Arnold, József Attila, Kertész Mihály, Kodály Zoltán, Korda Sándor, Ligeti György, Lukács György, Mannheim Károly, Márai Sándor, Molnár Ferenc, Neumann János, Szent-Györgyi Albert, Szilárd Leó és mások mellett. Együtt figyelik, régi magyarok, fentről, homlokukat ráncolva, súlyos aggodalmakkal telve, de azért némi derűvel és reménnyel a mai magyarokat – hogy kifordítsam a Szép Szó Fejtő szerkesztette 1936-os összeállításának címét.
Emléktábla a szülői ház falán Nagykanizsán
Fejtő Ferenc nagykanizsai szülői házánál fogadott unokái és tisztelői jelenlétében vasárnap avatta fel fia, Charles azt az emléktáblát, melyet a nemrég létrehozott Fejtő-alapítvány és a város önkormányzata emeltetett. Fejtő – születésekor Fischel – Ferenc 1909. augusztus 31-én született a zalai város Csengery utcájában. Síremlékét ma délelőtt avatják föl a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A tavaly nyáron, 99 éves korában Párizsban elhunyt újságíró, történész tiszteletére fejto100.hu néven honlapot indítanak ma Földes Anita szerkesztésében. Ezen a multimédia eszközeivel mutatják be Fejtő munkásságát. A hang- és képfelvételeken túl a honlapon olvasható lesz pár oldal a Rajk Lászlóról 1949-ben készített, csaknem négyszáz oldalas kéziratból is, amelyet csak nemrég találtak meg a hagyatékában.
