Ahol a múlt a jövőnek üzen
Valaczkay Gabriella / Forrás: Népszabadság
Nemcsak emlékezőhelynek, hanem a türelem, a tolerancia és a tudás házának szánják munkatársai a budapesti Holokauszt Emlékközpontot. A vészkorszak 65. évfordulója kapcsán tematikus tárlatvezetéseket tartanak – mi a budapesti zsidóság csillagos házakba majd gettókba zárásának idejéből láttunk plakátot, fotót, filmet, gyerekcipőt.
Mintha már megépítésekor is a toleranciát gyakorolták volna a ferencvárosi Holokauszt Emlékközpontban. Először a helyválasztás miatt érte kifogás az állami beruházást, mások pedig amiatt nehezteltek a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítványra, hogy eredeti díszeivel állíttatta helyre a Páva utcai zsinagógát, emiatt múzeumként sokan nem tudták elképzelni. Macerás volt az állandó kiállítás megrendezésére kiírt tender is: a vesztes többször fellebbezett, a tárlatnyitás egyre húzódott.
Végül 2006-ban megnyílt a Páva utcában „a” tárlat, amely jóval többet ad – időben és összefüggésrendszerében egyaránt – a köznyelvben vészkorszakként emlegetett évek emlékeinél. – Az állandó kiállítás címe azért lett a Jogfosztástól népirtásig, mert a magyarországi zsidóság meghurcolásának egész folyamatát végigköveti – magyarázza tárlatvezetőnk, Pécsi Tibor, az oktatási programok vezetője.
A nyolc terem közül a legelső még a boldog békeidők érzetét kelti, zene szól, fiatal párok mosolyognak képernyőkről. Közülük a Szent István körúti fiumei kávéüzletet vezető Braun Miklós és kedvese, a tündérszép titkárnő, Wechsler Veronika love storyja vezet majd végig minket a kiállításon. Pécsi Tibor elsőnek azt meséli, hogy a zsidótörvények értelmében mindketten elveszítik az állásukat. Aztán azt, hogy Miklóst 1942-ben munkaszolgálatra hívják.
A fővárosban 1944 júniusának végére 2106 darab épületet jelölnek meg sárga csillaggal – egy érintőképernyő segítségével mindet megtalálhatjuk, ahogy az egyházi és diplomáciai embermentők akcióit szintén pöttyök jelölik Budapest térképén. Csillagos házba kerül a friss házas Miklós és Vera is, Szálasi hatalomra jutása után pedig innen hurcolják el Braun Miklóst a nyugati határszélre, erődvonalat építeni. A fiatalember azonban megígéri feleségének, egyéves házassági évfordulójukra ismét itthon lesz.
Ahogy a nyilas kormányzat Nyugat-Magyarországra teszi át székhelyét, a fővárosban elkezdődik a féktelen terror. A kiállítótérben egy fal következik csupa fotóból: csontvázak gödörben, gyerektestek kupacban, szemük helyén gesztenyényi gödör. Magas szárú kiscipő vitrinben: kölcsöntárgy az Auschwitz Múzeumból.
Braun Miklósnak viszont majdnem igaza lett, egy nappal a házassági évforduló után betoppanhatott Veronikájához. Vera néni ma is él, ő az egyik túlélő, aki kordokumentumokat adományozott a Holokauszt Emlékközpontnak. – Emléket kell állítanunk egy történelmi időszaknak, de legalább ilyen fontos célunk, hogy találkozóhellyé váljunk, ahol a múlt a jövőnek üzen – magyarázza az intézmény ügyvezető igazgatóhelyettese, Martinkovits Judit. – Mindenekelőtt áll a fiatalok tájékoztatása, szemléletformálása, ezért tartunk kihelyezett foglalkozásokat iskolákban, erre szerveződnek az utazó kiállításaink. Közben azt reméljük, hogy a Páva utca 39. idővel a türelem, a tolerancia és a tudás házává válhat.
Szép tervek, de mintha ez az ország pillanatnyilag nem erről szólna. Néhány hete még arról vitázott a parlament, megbüntethetők-e mindazok, akik a holokauszt történelmi tényét (ezáltal a Páva utcai központ létjogosultságát) tagadják. Hogyan nyilatkozik, egyáltalán állást foglal-e ebben a kérdésben a Holokauszt Emlékközpont? – erre a munkatársak többek között Harsányi László ügyvezető igazgató nemrég kiadott sajtóközleményét említik, aki „aggodalommal vette tudomásul, hogy a parlament elutasította a holokauszttagadást büntethetővé tevő alkotmánymódosítást”.
Ezenkívül a lehető legtöbb információt a honlapunkon is hozzáférhetővé tesszük az antiszemitizmusról, annak vallási, gazdasági, politikai és faji szegmenseiről – érvel Török Zsuzsanna kommunikációs tanácsadó. – Azonban azt, hogy mi közvetlenül próbáljunk szélsőjobboldali csoportokat meggyőzni, akár kiállításlátogatás kezdeményezésével, reménytelennek tartom. Ezekben a közösségekben olyan erős a kohézió, hogy a csapat egészére nézve valószínűleg hatástalan lenne bármilyen tárlatvezetés. Emlékszem viszont egy középiskolai osztályra. Egész napos programot szerveztünk nekik, ahová az egyik fiú náci uniformisban érkezett. A kiállítással kezdtünk, filmvetítés jött utána, majd beszélgetés a filmről, végül séta a pesti zsidó negyedben. A gyerekek már a mozi után közrefogták az egyenruhás fiút: fölfogtad már, hogy mit viselsz? A srác elbátortalanodott. Azt hebegte: csak tetszett ez a ruha, meg… jó magyar akartam lenni.
