Nincs törvény
Huszár Ágnes / Forrás: Élet és Irodalom
A magyar Országgyűlés utolsó ülésnapján nem szavazta meg a holokauszt-tagadást és a gyűlöletbeszédet büntetni rendelő alkotmánymódosítást. Bár az előzetes egyeztetés idején úgy látszott, mind az öt parlamenti párt egyetért az előterjesztés lényegét illetően, a szavazás mást mutatott.
A Fidesz álláspontja szerint célszerű lenne a „két történet”: a holokauszt-tagadás és a gyűlöletbeszéd „szétválasztása” (Navracsics Tibor). Répássy Róbert a törvényjavaslat négy elemének (a holokauszt-tagadás és a gyűlöletbeszéd tilalma, a gyülekezési jog és az egyesülési jog korlátozása) külön kodifikálását tartaná célszerűnek.
Az SZDSZ azért nem szavazott az alkotmánymódosításra, mert saját törvényjavaslatot nyújtott a büntető törvénykönyv módosítására, szerintük a holokauszt-tagadás tiltásának ott lenne a helye.
Ezzel a döntéssel ismét (még mindig?) büntethetetlenné válik a holokauszt tényének tagadása, lekicsinylése, az áldozatok számával folytatott matekozás: hol pusztultak el többen: Auschwitzban vagy a Gulagon? A történelmi tények relativizálása: melyik volt rosszabb: a kitelepítés vagy a munkaszolgálat? Az egyre kevesebb túlélő megalázása: ki nem szenvedett a világháborúban?
Folytatódik a holokauszt-tagadásnak a holokausztnál hosszabb életű, dicstelen története. Az első holokauszt-tagadó szöveg ugyanis a végleges megoldást (Endlösung) elhatározó konferencia jegyzőkönyve volt. Az 1942. január 20-án Großer Wannseeben, Berlin elővárosában megrendezett konferenciát Reinhard Heydrich birodalmi vezető irányította. Az Adolf Eichmann által készített jegyzőkönyv szövege többek között ezt tartalmazza: „A zsidókat a végleges megoldás folyamán Keleten megfelelő vezetéssel munkára kell fogni, (…) eközben nagy részük természetes fogyatkozással ki fog esni. A végül esetleg megmaradó töredékállományt (…) megfelelően kell kezelni, mert (…) szabadon bocsátása esetén egy új zsidóság magjának tekinthető.”
A szöveg természetes fogyatkozásról szól és a töredékállomány megfelelő kezeléséről, amely kizárja a szabadon bocsátás esetét. Szó sem esik benne arról az iparszerű emberirtásról, amelyben a túlélés csak „műszaki hiba” következménye lehetett (Kertész Imre). A náci propaganda a szépítő kifejezések, elhallgatás, sokértelmű utalás eszközeivel választotta külön a végrehajtókat, akiknek megvolt a megfejtő kulcsuk a kódolt üzenet értelmezéséhez, s a többieket: a „gyanútlan többség”-et. Ők még sok évvel a háború vége és a tények tisztázása után is szemantikai érvekkel védelmezték saját ártatlanságukat. Ugyan ki sejthette akkoriban, mondták ők, hogy a megfontolt, ésszerű döntést sugalló végleges megoldás ipari módszerekkel kivitelezett tömeggyilkosságra utalt?
A holokauszt-tagadást tiltó törvény – beterjesztőinek szándéka szerint – megfékezte volna a legdurvább történelemhamisítást. Csak sajnálhatjuk, hogy ismét elhalasztódott.
