El kell mondani, hogy mi történt
Kiss Erika / Forrás: Helyi Lapok Online
Stricker Herman sírkövét a jászberényi zsidó temetőben benőtte a borostyán, félre kell hajtani az ágakat, hogy látsszon a felirat. „Élt 33 évet”.
Takács Lajos nagypapája volt az egykori marhakereskedő, aki egy balesetben vesztette életét 1904-ben. Öt gyermeket hagyott magára. Felesége, Regina asszony küzdött az élettel. Sikerrel felnevelte mindegyiket. Irénke kalapos üzletet vezetett, egy fia kereskedő lett, kettő mérnökként dolgozott, s egy – Takácsra magyarosítva nevét – jogászként élt. Kiváló, gondolkodó emberek lettek, pedig édesanyjuk – aki libákat tömött, s a hízott jószágokat árulta – nem tudott se írni, se olvasni! Csak röviddel halála előtt, 80 éves korában tanult meg olvasni valamelyest. Számolni azonban nagyon tudott. Ezt a képességet génjeiben adta át a gyerekeknek, unokáknak. Takács Lajos is örökölt belőle. Más neki nem jutott, de azzal sokra vitte.
A zsidó temető árnyas fái alá húzódva beszélgettünk vasárnap délelőtt. Lajos bácsi Pestről, 93 évesen most is eljött egymaga, a Trabantjával. Regina mama és Irén Auschwitzban veszett oda. Takács Lajos munkaszolgálatos volt 1944-ben, de azon hármak egyike a 220-ból, akiknek sikerült túlélni. Csendesen mondja, Auschwitz az történelem. Azt ismerni kell, a gyerekeknek, unokáknak el kell mondani, mert tudniuk kell, mi történt eleikkel. Aztán szomorúan mondja, most újra rossz idők járnak. Úgy látja, a magyarok újra azt várják, hogy ismét legyen Auschwitz, ismét legyen olyan helyzet, hogy valakiket valamiért megbüntethessenek. Azt mondja, ki kell fejezni, hogy újabb vonat nem indul Auschwitzba! S, ha mégis lenne ilyen szituáció, akkor nemcsak zsidók lesznek rajta, hanem mindenki!
Aztán lezárja a gondolatmenetet. Ne a múlton tépelődjünk, azon kell gondolkodni, hogy mi lesz, ez az érdekes. Mindjárt szóba is kerül az energiaprobléma. Takács Lajos mérnök és közgazdász volt, hosszú időn át az Országos Tervhivatalban dolgozott. Kockázati kérdésekkel foglalkozott. Most az a kérdés, van-e elegendő energiakészlet Magyarországon, kell-e újabb erőműveket építeni, s vajon nem megint a Nyugat akar ránk erőltetni valamit?
Közben előveszi a talest, a zsidó férfiaknak kötelező kendőt, mely a fejet, vállat takarja, s a szertatásra besétálunk a temető ravatalozójába. Davidovics László rabbi érkezett most is Jászberénybe Pestről, hogy a hagyományos megemlékezést, a szertartást megtartsa. Akik eljöttek, mind jól tudják, hogy 1944. július első vasárnapján vitték el a halálba a berényi és a környékbeli, gettóba zárt zsidókat, több mint 600 embert. Közülük tucatnyi, ha visszatért. A leszármazottak egyike-másika tartja még a szokást, s megadja a tiszteletet, eljön ilyenkor a szépen gondozott zsidó temetőbe emlékezni, leróni a kegyeletet. A találkozás kérdésekké fajul: tudsz-e róla, jön-e, várjuk-e? Név szerint ismerik a távol élő jászberényi zsidók leszármazottai egymást. S egyre kevesebben vannak, bár akad egy-két harmadik generációs fiatal is közöttük.
Davidovics László emlékbeszédében kiemeli, hogy fontos a múlt ismerete, a gyerekeknek való átadása, elmondása. Mindenkinek tudni kell, hogy milyen tragédia történt a II világháborúban itt Európában. Azonban feladataink is vannak! A holocaust-tagadást meg kell állítani. Emlékezve beszélni kell arról, hogy min mentek keresztül azok – 600 ezer honfitársunk – akiket végül elpusztítottak. Az örökké való megbünteti azokat, akik ezt tették, mondta a rabbi. Arról is szólt, hogy akik viszont mentették a zsidókat, segítették a túlélést, azoknak köszönet jár 65 év után is. Mondandóját azzal zárta, hogy legyen békesség, a zsidók és más vallásúak lelkében egyaránt. Legyen békesség Izraelben is, csak úgy, mint a világban!
Aztán a holocaust emléknap résztvevői a temetőben lévő emléktáblánál egy kadist mondtak el, s az emlékkövek oda kerültek a márványtáblák alá.
