„Voltak a gyalázatot megtagadó, tisztességes emberek is”
Megemlékezést tartottak a II. világháború magyar zsidó mártírjainak budapesti, Wesselényi utcai emlékművénél az Emanuel Alapítvány rendezésében vasárnap délelőtt. Alábbiakban Zoltai Gusztáv a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatójának emlékező beszédét közöljük.
Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim! Kedves Hittestvéreim!
Mint minden évben, ebben az évben is július első vasárnapján itt vagyunk, az Ezüstfánál, és emlékezünk. Most igazán csak azok vesznek részt ünnepségünkön, akik közeli barátaink. Nem tudtunk mindenkit az Emmanuel Alapítvány mai megemlékezéséről külön-külön levélben értesíteni. Ennek ellenére sokan eljöttek, amit szívből köszönök Önöknek.
Ezeken a szürke vaskerítéseken túl, amelyek ideig-óráig még esetleg formális védelmet nyújtanak, már tombol a magukból kivetkőzött, és újult erőre kapott gyűlölködők hada, akik már nemcsak határainkon belül ontják lángoló gyűlöletüket mindenre és mindenkire, amely és aki nem őket szolgálja. Hanem a valóban nehéz helyzet miatt elkeseredett emberek tömegei már Brüsszelbe is kijuttatták az Európai Unióhoz gyűlölködő képviselőiket, hogy ott hangoztassák ostoba és gyilkos elveiket, még jobban lejáratva hazánkat a nemzetközi közösség előtt.
Ettől nem könnyebb, hanem még sokkal nehezebb lesz a mai gazdasági, társadalmi helyzet. Felélesztik a gyűlöletet, bűnbakot keresnek, és a történelem szemétdombján guberálva csillogó gyémántként mutatják fel a megvezetett tömegeknek a törött és semmirevaló ócska üvegcserepeket, amelyről a sors már bebizonyította, hogy csak vért fakasztanak, fájdalom és sebek árán.
Egy történész diplomájú személy vezeti őket, aki ugyan pontosan tudja, hogy mind az ő követői, mind az általuk elveszejtésre szánt csoportok egyformán áldozatul eshetnek ennek a könyörtelen acsarkodásnak, mégis tüzeli őket saját önös, politikai és harácsoló gazdasági érdekeinek sikerre viteléért.
Óriási csalódás ez nekünk, hiszen évtizedekig bíztunk abban, és hittünk azokban az ígéretekben, hogy a gyalázat és az értelmetlen áldozat nem ismétlődhet meg, mint amelynek emlékezetére ma itt összegyűltünk az Ezüstfánál, amely mindegyik levélkéjével mártírok, ártatlan áldozatok neveinek tömegét örökíti meg.
Magasztos, könnyes és szomorkás idézetektől hemzsegő emlékező beszédet kellene most tartanom, hiszen az ő emlékük örökké kötelességünkké teszi, hogy méltó módon emlékezzünk szent neveikre, áldozatukra. Bocsássák meg, ha ezen a júliusi vasárnapon kicsit keserűbben szólok Önökhöz, de a csalódás, amelyet sokak felelőtlen magatartása kelt bennem és bennünk, nem teheti felhőtlenné a megemlékezést.
Mi, akik így, vagy úgy, de túléltük a német nácik és magyar tettestársaik vérgőzös tobzódását, pontosan tudjuk, hogyan lopakodik a fasizmus, a gyűlölködés, az irigység és a kegyetlenség a szürke tömegek szívébe, és hogyan mételyezi meg az egyébként jobb sorsra érdemes tömegeket.
Akárcsak egy gyönyörű, nyári melegben árnyat adó, a vándor szomját gyümölccsel oltó egészséges fa, amelyet elkezdenek belülről szétrágni a hangyák. Egy darabig még semmi sem látszik, semmi sem történik, de aztán hirtelen és visszavonhatatlanul elpusztul a természet ezen békés és védtelen teremtménye, hiszen amit a hangyák szétrágtak, már nem hozhatja helyre semmi.
Kérdés, van-e értelme, van-e haszna ennek az eszelős pusztításnak, érdemes-e hagyni, hogy a hangyák szétrághassák háborítatlanul az Örökkévaló által felnevelt, és mindenki által megcsodált fa törzsét.
Vajon a hangyák apró kis támadásai is beletartoznak a vélemény-nyilvánítás szabadságába? Vajon a természetet annyira kedvelő és védő egyes állami vezetőink ezt is így látják jónak és védendőnek? Vajon már az áldozatok emlékét megörökítő Ezüstfánkat is elkezdték szétrágni a megtévedt hangyaseregek.
Azt gondolom, és remélem, együtt gondoljuk azt, hogy a mindent szétrágó, a pusztulást hozó hangyáktól meg kell védeni a gyümölcsöt hozó, árnyat adó fák törzsét és gyökereit, időben kell intézkedéseket tenni, mert a végén semmi sem marad. És nehogy azt higgye, aki az apró támadások védelmezője, hogy a szétrágott szuvas fa őrá nem dőlhet rá. De bizony, hogy rádőlhet. Ez alól senki sem kivétel. Ez alól senkinek sincs menlevele, hiszen a szabadjára eresztett természet senkit nem kímél.
Félreértés ne essék, mi hívei vagyunk, és becsüljük a szorgos hangyákat, hiszen mi magunk is nap, mint nap szorgosan dolgozunk, és igyekszünk gyarapítani kisebb közösségeinket és a társadalmat. Csak az nem engedhető meg, hogy a felbolydult hangyák mások elpusztítása árán gyarapodjanak.
Mi, túlélők már tudjuk, mert megtanultuk milyen az, amikor szótlanul kell tűrnünk, hogy soraink közt vigyorogva sétál a halál, és kénye-kedve szerint lesújt ránk. És amikor túléltük a borzalmakat, soha el nem múló hálával köszöntük meg és köszönjük meg most is nap, mint nap azoknak, akik ebben nekünk segítettek. Mi soha nem felejtjük el azokat, akiknek az életben maradásunkat köszönhetjük.
Itt, az Ezüstfánál, a kertben örök mementóként felvéstük azok neveit is, akik a halálos veszedelemben, nem törődve a fenyegetéssel és a vésszel, mellénk álltak és segítettek. Sokan voltak, bár kevésnek tűnnek a gyilkos áradathoz képest. Ez egyben figyelmeztetés is valamennyiünknek: senki nem lehet közönyös, vagy közömbös, senki ne várjon a másikra, senki ne érezze úgy, hogy neki nem kötelezettsége a maga posztján tisztességgel helytállni és közbelépni, ha jön a baj.
Hazánkban – sok más európai országgal szemben – a szembenézés helyett mentségként szokás emlegetni, hogy a barbár vérfürdő, a faji megkülönböztetés, a deportálások és a gyilkosságok a náci németek terhére írandók. Bizony, hogy nap, mint nap hangoztatni kell – és nem halkan, hanem minden erőnkkel – a deportálások, a tömeggyilkosságok, az embertelen bánásmód igenis a magyar csendőrség, az akkori belügyi hatóságok és a katonaság embertelen tisztjeinek, tiszthelyetteseinek is soha el nem évülő bűne.
Ugyanakkor voltak a gyalázatot megtagadó, tisztességes emberek, segítő hivatalnokok, jóérzésű katonatisztek, civilek, akik életük kockáztatásával vállalták, hogy a Tízparancsolat lábbal tiprásának idején is emberek maradnak, segítenek, szembeszállnak a pusztító szándékkal.
Idén külön is nagy tisztelettel és főhajtással kell megemlékeznünk Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről, egy igazi emberről, aki hitvallását, magyarságát és tisztességét áldozatok százainak megmentésével bizonyította. Most ünnepeljük születésének századik évfordulóját és kívánjuk, hogy a társadalom örök tisztelettel emlékezzék meg áldozatos és önfeláldozó, bátor példájáról.
Tisztelt Emlékezők!
Amikor az Ezüstfa leveleire és a szívünkbe vésett drága mártírjaink, hozzátartozóink és családtagjaink emlékére rövidesen meggyújtjuk az emlékezés gyertyalángjait, ezek a szélfútta, pislákoló gyertyafények tisztelgő emlékezésként lobogjanak a tábláinkra vésett hős embermentők emlékére is.
Figyelmeztessenek, hogy az emberiség örök kultúráját az örök érvényű törvényeket, a Tízparancsolatot és a tisztességet védeni mindannyiunk közös, elszánt, jól szervezett és áldozatos kötelezettsége.
Közösen kell emlékeznünk és emlékeztetnünk. Ezért imádkozzunk, és őrizzük híven az emlékezés lángjait.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
| Minden év július első vasárnapjának délelőttjén az Emmanuel Alapítvány rendezésében kerül sor arra a holokauszt megemlékezésre, amelyen hatszázezer mártírhalált halt hittestvérünkért gyújtunk gyertyát.
Ezen a vasárnap délelőttön is többszáz hittestvérünk jelent meg a Dohány utcai főzsinagóga kertjében, az Ezüstfánál. A Kormányt dr. Gulyás Kálmán államtitkár képviselte, a Fidesz Magyar Polgári Párt elnökét, dr. Orbán Viktort pedig Rónaszékiné Keresztes Mónika, VII. kerületi választási elnök képviselte. Megjelent több hitközségi vezető, elöljáró és főrabbi. Lisznyai Mária orgonaművésznő bevezető dallamai után Zoltai Gusztáv, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója, az Alapítvány főtitkára mondott emlékbeszédet. Ezt követően hangzott fel Szilágyi Gábor főkántor és Deutsch László főrabbi gyászimája, amely után Deutsch főrabbi emlékbeszéde következett. A hatszázezer áldozat emlékére hat óriásgyertya került meggyújtásra, amelyeket Zoltai Gusztáv az EZSK és a MAZSIHISZ képviseletében, továbbá Streit Sándor BZSH elnök, Deutsch László főrabbi, Herczog László az Ortodoxia elnöke, Kirschner Péter az Magyar Zsidó Kongresszus és a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület képviseletében és Gordon Gábor az Élet Menete Alapítvány elnöke lobbantott lángra. A Kél molé rachamim elhangzása után a megemlékezés a Kaddis elmondásával ért véget. A sikeres és jó szervezés Szilágyiné Kianek Éva munkáját dicséri. |
Kapcsolódó írásunk:
Megemlékezést tartottak a zsidó mártírok emlékére Budapesten
