Egy feliratról
Feldmájer Péter
A Bethlen téren a közelmúltban felavatott emlékmű rideg kőtömbökből álló, dróthálóval összefogott, szűkülő falai találkoznak a hátsó betonfallal, amelyen a hatágú csillag alakú bevágáson beáramlik a fény, és az egész előtt a földön olvashatjuk a márványba vésett szavakat: „fegyvertelenül álltak az aknamezőkön” – „a zsidó munkaszolgálatosok emlékére”.
Kérdezik, miért zsidó munkaszolgálatosokról beszélünk, hiszen ugyan a munkaszolgálatosoknak majd 99 százaléka zsidó volt, de voltak közöttük olyan emberek is, akik nem zsidó származásuk miatt, nem zsidóságuk miatt kerültek oda.
Kirekesztők vagyunk?
Nézzük meg a keleti frontra került emberek sorsát. A második magyar hadsereg iszonyú vérveszteséget szenvedett, gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A katonáknak, csakúgy, mint a munkaszolgálatosoknak, menniük kellett a frontra, mert behívót kaptak, és ha nem mennek, az a börtönt vagy a kivégzést jelentette volna. A katonák többsége elesett, a munkaszolgálatosok többségét meggyilkolták, a zsidók szinte mindannyian elpusztultak.
Mi volt hát a különbség? Így vagy úgy, de mindannyian meghaltak.
Van egy jelentős különbség!
Minden katona, minden hadsereg a győzelemért harcolt. Ma már könnyen mondjuk persze, hogy a diadalmas Vörös Hadsereg a Szövetségesekkel mindenképpen megnyerte volna a háborút. Ezt így könnyű mondani, a történelemben csak a lezajlott folyamatokról beszélhetünk, nincsen ha.
De mégis tegyük fel a kérdést, mi történt volna, ha győz a német hadsereg, ha nem történik meg a doni áttörés. Nos, akkor a katonák, akik életben maradtak, hősként térnek haza, akik meghaltak, hősi halottak lettek volna, őket ünnepelték volna, s rájuk emlékeznének, mint kiváló hadseregre, mint kiváló harcosokra.
A munkaszolgálatosok esetében Leopold Pilichowski festménye (1869–1933) azonban teljesen mindegy volt, hogy a hadsereg győz-e vagy veszít, az ő sorsuk mindenképpen a halál volt. Azért gyűjtötték őket a munkaszolgálatosok egységébe, hogy kivigyék a frontra és megöljék őket. Megöljék őket, vagy közvetlenül, puskatussal, puskalövéssel, vagy közvetetten, halálra éheztetéssel, illetőleg úgy, hogy ráhajtják őket az aknamezőkre, élő sorfalat alkot belőlük a hadvezetés, hogy ők fogják fel a szemből érkező golyózáport. Ez az első dolog, amely megkülönbözteti a magyar honvédség szörnyű sorsot szenvedett tagjait a munkaszolgálatosoktól.
Miben különböztek a nem zsidó munkaszolgálatosok a zsidó munkaszolgálatosoktól?
Abban, amit az ember döntési szabadságának hívunk. Azok a munkaszolgálatosok, akik nem voltak zsidók, saját döntésük folytán kerültek ide, na persze nem úgy, hogy önként jelentkeztek áldozatnak. Saját döntésük folytán, mert felléptek egy embertelen rendszer ellen, felléptek az elnyomás ellen, felléptek a fasizmus ellen, és ezért harcoltak, pontosan tudva, hogy ennek a harcnak milyen következményei lehetnek személyes sorsukra. Tudták, ha lebuknak, börtönbe csukják, kivégzik, vagy éppen munkaszolgálatra viszik őket. Választhattak, emberként dönthettek szabad akarattal, megadatott nekik nemcsak az eseményeket megelőzően ez a döntésszabadság, hanem munkaszolgálatosként is, mert ha visszavonták volna döntésüket, átálltak volna az államhatalom oldalára, akkor lett volna menekülési lehetőségük. Nem tették, mert nem kívánták ezt tenni, hittek abban, hogy az elnyomottakért küzdenek.
A zsidó munkaszolgálatosok azonban meg voltak fosztva ettől a döntési szabadságtól, bár dönthettek volna úgy, hogy nem kívánnak zsidók lenni, máshova akarnak tartozni, de ez senkit sem érdekelt volna, a sorsukat nem kerülhették el. A zsidó munkaszolgálatosokkal nem emberként bántak, megfosztották őket a választás lehetőségétől, és ennek hiánya tette még szörnyűbbé véres sorsukat.
Ezért minden nem zsidó embertől, aki abban az időben elpusztult, különbözik a sorsuk. Olyan emberek voltak, akiket halálra szántak, és bármit tettek is, halálra szántak maradtak, csak a véletlenen múlott, hogy ki maradt életben közülük.
Csak a véletlenen múlott, hogy elérte-e őket egy golyó, hogy ráléptek-e egy aknára, és az is, hogy milyen parancsnokhoz, milyen keret rémuralma alá kerültek. Olyan emberek közé kerültek-e, akik megértve a munkaszolgálatot létrehozó törvények mögött megbúvó célt, a zsidó lakosság meggyengítését, megölését, rendszerszerűen űzték a zsidó emberek elpusztítását, vagy pedig egy olyan – igen ritka – parancsnokhoz, aki a zsidó munkaszolgálatosokra emberként tekintett.
Írhattuk volna azt is:
„Azok emlékére, akiket a magyar állam megfosztott a választás lehetőségétől, az emberi lét alapjától, akiket megaláztak, megkínoztak, kiraboltak, megzsaroltak, megfagyasztottak, megégettek, halálra éheztettek, megcsonkítottak, az aknamezőre hajtottak, lelőttek”, de röviden azt írtuk: „a zsidó munkaszolgálatosok emlékére”.
Áldott legyen megkínzott, elpusztított apáink, nagyapáink emléke.
Forrás: Új Élet
