125 éve született Nagybaczoni Nagy Vilmos a zsidó munkaszolgálatosok védelmezője
2009. május 27. szerda, 11:00 óra
Meghívó a 125 éve született Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter, a zsidó munkaszolgálatosok védelmezőjének tiszteletére rendezett megemlékezésre
Rövid ideig volt miniszter 1942. szeptember 25-től 1943. június 12-ig. Minisztersége alatt elődje (Bartha Károly) hírhedt rendeletét „zsidó, zsidó származású munkaszolgálatos nem kaphat szabadságot, nem szerelhet le..” azonnal megszüntette.
A nyilasok, és a náci Németország követelte leváltását. A tisztikar nagy része zsidóbérencnek tartotta. 1944 novemberében letartoztatták és Dachauba deportálták.
Emlékező beszédet mondanak:
dr. Holló József Ferenc altábornagy,
Dr. Lebovits Imre volt munkaszolgálatos
| Időpont: 2009. május 27. szerda, 11:00 óra Helyszín: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Pontos cím: Budapest I. ker., Kapisztrán tér 1-3. |
Mindenkit szeretettel várnak a szervezők
*
Ember az embertelenségben
Nagybaczoni a második világháború során a vezérkar azon részéhez tartozott, akik a németeknek és a hazai szélsőjobbnak több kérdésben is ellentmondtak.
Egy katona karrierje
A székely köznemesi család sarjaként az egyik legmagasabb katonai tisztig eljutott Nagy Vilmos 1884. május 30-án született az erdélyi Parajdon. Ősei nemesi címüket 1676-ban kapták Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől. A neve előtt használt lófő a székely köznemesi eredetre utal, a nagybaczoni nemesi előnév pedig az ősi családi fészekre, Nagybaczonra.
A szászvárosi református gimnázium elvégzése után a katonai pályát választotta hivatásának. Szolgálatát a magyar királyi Honvédségben kezdte, ami – a közös hadsereghez képest – kevésbé kecsegtetett a katonai karrier ígéretével. Mégis, gyorsan kitűnt pályatársai közül, s négy évvel hadnaggyá avatását követően felsőbb iskolába léphetett. 1909-1912 között elvégezte a bécsi Hadiakadémiát, s 1914-től bekerült a vezérkari testületbe. Fiatal tisztként megtapasztalhatta az I. világháború embert próbáló nehézségeit. Harcolt a szerbiai hadműveletekben, majd a kárpátoki kemény téli csatákban. 1915 májusában részese volt a hadtörténelem fényes lapjaira került gorlicei áttörésnek. Ott volt a Volhyniában lezajlott küzdelmekben. 1917-1918-ban a Keleti-Kárpátokban küzdő 16. honvéd gyalogdandár vezérkari főnöke volt. A távozásakor kiadott tiszti parancs méltatta kiemelkedő szaktudását és egyéni példamutatását, s kiérdemelte a Katonai Érdemkeresztet.
Az 1918 őszi összeomlás után is a katonai pályán maradt. Nem politikai meggyőződésből, hiszen a katonákba belenevelték, hogy nem politizálhatnak, s a legtöbben ezt meg is tartották. A Tanácsköztársaság vezetőiben vélte felfedezni azt a politikai erőt, amely felvállalja a szétesőben lévő ország honvédelmét. A későbbi Horthy-kor legtöbb magas rendfokozatú katonai vezetője a Vörös Hadsereg tisztje volt.
Pályafutása az 1920-tól újjászervezett magyar királyi Honvédségben is töretlenül folytatódott. 1934. május 1-én tábornokká nevezték ki. 1937. május 1-én altábornaggyá léptették elő. 1939. február 1-től a Honvédség főparancsnokának gyalogsági szemlélője volt, 1940. május 1-től gyalogsági tábornoki rendfokozatban.
Nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok bevonul Marosvásárhelyre, 1940. szeptember 10.
Nevét katonai szakíróként is megismerhették. Részletesen elemezte a szerbiai hadműveleteket, s többkötetes művet írt a Románia elleni hadjáratról. A hadművészet elmélete is foglalkoztatta: írt a gyorsan mozgó csapatok szerepéről. A korszak katonai gondolkodóihoz hasonlóan látta: még egyszer nem kerülhet sor a milliós veszteségeket okozó állásháborúra, s kereste azokat a modern technikán alapuló korszerű harceljárásokat, amelyekkel ez elkerülhető.
Szépen ívelő pályafutásában a II. világháború kezdetben további emelkedést jelentett Az első bécsi döntés után a Kassára bevonuló I. hadtestet Nagy Vilmos vezette. Meghatotta a lakosság fogadtatása. 1940. március 1-én kinevezték az újonnan felállított 1. hadsereg parancsnokává. Ennek élén vett részt a második bécsi döntést követő erdélyi bevonulásban. A kolozsvári IX. hadtest parancsnokaként ő szervezte meg a határok biztosítását, az ideiglenes katonai közigazgatást és a lakosság élelem-ellátását. E munka közben kapta az őt 1941. március 31-i hatállyal nyugállományba helyező parancsot. Katonáinak szeretetét jellemzi, hogy amikor vonata elindult a főváros irányába, a hadtest állománya 10 km hosszúságban állt díszsorfalat, így köszönve el parancsnokától.
Végzetes esztendők
1942. szeptember 24-én, szolgálaton kívüli vezérezredesként, átvette a honvédelmi tárca vezetését, amely a háborús időkben egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Nagy műveltégét kamatoztatva, mindent megtett a tőle elvártak érvényre juttatására, így mindent megtett, hogy távol tartsa a Honvédséget a politikai behatásoktól. Törekedett az itthon maradt csapatok modernizálására, s megőrzésére a háború végjátékára, hogy ne fordulhasson még egyszer elő egy 1918 végéhez hasonlatos összeomlás.
A keleti frontra még kinevezése előtt kiküldött 2. hadsereget 1942-ben nem állt módjában hazahozni, de nem feledkezett meg a messze távolban harcoló katonákról és a fegyvertelen munkaszolgálatosokról. A Don-mentén személyesen győződött meg a nehézségekről, amelyekkel szembe kellett nézniük, és több intézkedést hozott helyzetük javítására. Nem rajta múlt, hogy a doni katasztrófa bekövetkezett, majd az Országgyűlés Honvédelmi Bizottsága előtt elemezte annak okait, illetve felvázolta következményeit. Nem kis szerepe volt abban, hogy 1943 tavaszán a 2. hadsereg maradványai hazatérhettek Magyarországra.
Mindinkább foglalkoztatta azonban a visszalépés. Egyre erősebb támadások érték a szélsőjobboldalról, s látta, hogy sem a kormányzó, sem a miniszterelnök nem képes őt megvédeni. Úgy érezte, a doni poklot átélt katonák hazahozatalával és a munkaszolgálatosok sorsának javítására hozott intézkedéseivel elegendő útravalót hagyott utódjának, de többre – behatárolt lehetőségei miatt – már nem képes. Benyújtotta lemondását, s 1943. június 12-én átadta a tárcát.
A háttérből továbbra is támogatta a különbékéért munkálkodókat. Most már politizált – de nem esküjét szegte meg, hanem a nemzet tragédiába süllyedését igyekezett megelőzni. A szélsőjobb nem elégedett meg eltávolításával, és a nyilas hatalomátvétel után, 1944. november 16-án letartóztatták. Sopronkőhidára, majd Passauba és Pfarkirchenbe hurcolták, végül a Honvédelmi Minisztérium elhelyezési körlete, Tann mellett tartották fogva. 1945. május 1-én az amerikaiak szabadították ki.
1946-ban hazatért, a koalíciós időkben rövid ideig a tábornoki nyugdíjbizottság tagja volt. A fordulat évétől méltatlan támadások érték, lakását elvették, nyugdíját megvonták. Kétkezi munkásként dolgozott a Pilisi Parkerdőgazdaságban, majd mint szegkovács helyezkedett el. A keserű belső száműzetés éveiben ismét a tollhoz fordult. 1964-ben átdolgozta a Magyarország II. világháborús szerepét elemző „Végzetes esztendők” című művét. Bízott egy jobb, emberibb kor eljövetelében, amikor munkáit az őt megillető helyen használják majd az új generációk nevelésében. Elfeledve, magára hagyatottan érte a halál 1976. június 21-én.
(Forrás: Múlt-kor)
