Szépülő emlékek képkockái
Antal Erika / Forrás: Új Magyar szó
A Marosvásárhelyről Budapestre áttelepült, idén 80. éves interjúalanyunk szívesen gondol vissza a diktatúrában eltöltött időre, mert úgy érzi, a nehézségek ellenére, kultúrkörnyezetben, jó barátokkal körülvéve tartalmas életet élt. Az elmúlt évtizedek meghatározó lét-állomásait sorjázza beszélgetésünk.
Mi volt élete legmeghatározóbb eseménye?
Ha nagyon durván akarom skatulyázni, életem első periódusa. Amikor az ember kisebbségi, mindig kisebbségi, de amikor egy nyíltan fajgyűlölő világban eljut egészen Auschwitzig, utána jön egy olyan periódus, ahol próbál beilleszkedni a társadalomba tiszta szívből, osztálymeghatározás ellenére próbál szocializmust építeni és újságíró lesz, nem kedvből, hanem mert így adja a világ.
Aztán következik egy olyan 60-70-es évek Marosvásárhelye, még a 80-as évek eleje is, amelyre minden nehézség, nyomás ellenére csak jó szívvel tudok visszaemlékezni, mert olyan baráti kör, olyan társaság, olyan kultúrélet vett körül, amiről csak próbálom magyarázni Amerikában élő gyermekeimnek, barátaimnak, hogy ilyenre ne próbáljanak ott szert tenni, mert nem lehet.
A 60-as, 70-es, de még a legnehezebb 80-as éveket is szinte teljes egészében itt élte át, és alig egy évvel a rendszerváltás előtt távozott. Miért?
Féltem, hogy nem kapunk többé útlevelet a gyermekekhez, ez volt az oka. Ezzel szemben ahhoz nem volt kedvem, hogy kimenjek Amerikába. Nagyon örvendek, hogy elmentem, mert nagyon szép húsz évem volt Budapesten. De meg kell mondanom, hogy a baráti környezetet, amelyet itthagytam, nem lehet még egyszer visszaszerezni. Az ember különben is fiatalon szerzi a barátait.
De én szerencsésnek mondhatom magam, mert Budapesten is sok barátra találtam, rengetegen jöttek is ki, nemcsak Vásárhelyről, mindenhonnan. Mikor kimentünk, hazudtam magamnak pesti rokonságot, azt mondtam, mikor kérdezték, mit keresek Pesten, hogy a rokonaimat kell gondoznom, pedig nem voltak rokonaim.
Anyanyelvhez mentem ki, ismerősökhöz. Szerencsés körülmények között rengeteg kiállításom volt, újra kiadták könyveimet, tehát sikerült beilleszkednem a magyar társadalomba. Kimondottan szerencsés embernek tartom magam.
Azt mondják, ha az ember igazán szereti, az újságírás nem szakma, hanem életforma. Igaz ez?
Én az olyan cikk írását, amelyet szívesen csináltam, soha nem tekintettem munkának, hanem tekergésnek, játéknak, pihenésnek, eszerint akkor az újságírás egy tekergő életforma volt. Egyébként, ha azt kérdezték, hogy mihez értek, azt mondtam, az újságíró egy sokoldalúan semmihez nem értő ember, a kisebbségi létben. A többségi létben ugyanis szakosodhat, a kisebbségiben egy rádióriporter most velem erről beszél, holnap egy üzemben a termelésről. Mindenhez kell értenie, de kint, a többségi világban van egy gazdasági, kulturális, politikai szakember. Nemcsak bennem, valamennyiünkben megvolt az a tudat, hogy használunk az emberiségnek. Tehát a riportjaink olyanok voltak, amilyet a lehetőségek, a cenzúra megengedett, de megtanultunk a sorok között írni, és volt az a közönség, amelyik tudott a sorok között olvasni. Tehát nem volt tartalmatlan az életünk, akármilyen nehéz körülmények között éltünk.
Kikkel szeretett interjút készíteni? Voltak-e kedvencei?
Isteni emberekhez juthat közel ezzel a kis szerkezettel, mikrofonnal az újságíró, és teremthet közeli kapcsolatot. Az egész magyar képzőművészetet és irodalomtörténetet végiginterjúztam, elsősorban Marosi Ildikó társaságában, aki zseniális riporter, de én is készítettem sokat. Az Új Életnél én írtam a koncertekről, világjáró művészekkel kerültem jó barátságba, nagyon nagy művészekkel beszélgethettem.
Fontos volt, hogy olyan embereket sikerült megszólaltatnom vagy közlésképessé tennem, egy csomó börtönjárt embert, akikre büszke vagyok. Sikerült közölnöm a fényképüket, a szövegüket, amitől ők egyfajta védettséget élvezhettek, mert felfigyelt rájuk a társadalom. Írókkal, művészekkel beszélgettem, nemcsak vásárhelyiekkel. Tündéri történet: Amerikában egy világhírű fényképészt akartam meginterjúvolni, rá is állt, hogy adjon nekem egy időpontot.
És azt írta: lássuk csak, most júniusban vagyunk, jövő augusztus megfelel magának? Kérdezte ezt a Ceauºescu Romániájából egyszer útlevéllel Amerikába érkező riportertől. De sikerült így Brassaival, a fényképésszel, Andre Kertésszel, a másik világhírű fényképésszel beszélgetnem, vagy Paul Almássyval, Román Viktor szobrásszal, sok nagyszerű emberrel.
Nem volt mindig könnyű, mert egyeztetni kellett velük, az interjúra felkészülni. Ilyen értelemben gyönyörű emlékeim vannak. Nagyon sok érdekességet őriztem meg az egyre romló minőségű kazettákon, azt kell mondjam, hogy sikerült az emberek bizalmában férkőzni, mert olyasmit is elmondtak nekem, amit az ember szinte el sem hisz, hogy a diktatúrában el lehetett mondani.
Ahogy említette, a körülmények miatt lett újságíró, nem saját elhatározásából.
Igen, apám az üzletét átadta a szövetkezetnek, kapott egy nagyon gyengén fizetett állást, és nem volt miből a kolozsvári tartózkodásomat biztosítania. Akkoriban volt egy őrségváltás a kolozsvári sajtóban, ’49-ben kirakták a régi, nagyon jó tollú polgári újságírókat, és taknyos, semmihez nem értő gyerekeket vettek fel, köztük engem is.
De megtanultunk írni, azonban van egy kis hátulütője a dolognak: kiderül most, nyolcvanéves koromban, hogy mindenki az Erdélyi Lajos fényképeiről beszél. Holott én újságíró voltam, és csak mellesleg fényképeztem. Tehát nem a cikkeimre emlékeznek, mert az egy napig tart, másnap már nem érdekes, hanem a fényképekre. Talán mert jók is voltak, meg azért is, mert akiket fényképeztem, nem éltek túl, őket már nem lehet jobban fényképezni, mint ahogyan én fényképeztem.
Az ön nevéhez kapcsolódik Orbán Balázs fényképeinek kötetben való kiadása és sok egyéb érdekesség.
Archeológiát végeztem az erdélyi fotótörténetben, Orbán Balázs, Teleki Samu munkáit rendszereztem, aztán volt egy rovatom is, ami nem jelent meg kötetben: a Százéves fotóriport. Gyűjtöttem a régi fényképeket, és megírtam a történetüket. Ennek keretében kaptam egyszer három gyönyörű albumot egy öreg nénikétől, amibe egy Hoffmann nevű szenzációs német fotóművész fényképezett 1916-ban az első világháborúban, Máramarosban, ezt Magyarországon ki is adtam.
És a temetők, amelyeket lefotózott?
Az egy másik dolog, véletlenül felfedeztem Moldvában a gyönyörűen faragott ősrégi köveket, nem értettem a vallástörténeti jellegükhöz, de zsidó kőfaragó népművészetet véltem felfedezni rajtuk. Magyarországon megjelent a könyvem, de a kiállítással is világsikert arattam, Amerikában három, Németországban négy tárlatom volt, Magyarországon tíz, tavaly Kolozsváron is bemutattam.
| Erdélyi Lajos (1929, Marosvásárhely): újságíró, fotóriporter
Családjával együtt Auschwitzba deportálták. Első képét 13 évesen készítette Kállay Miklós miniszterelnökről. Érettségi után fényképésztanonc, majd közgazdasági egyetemet végez, diplomázás után mégis esztergályosként kell dolgoznia. 1949–53: az Új Út c. kolozsvári zsidó hetilap munkatársa; 1954: a Dolgozó Nő újságírója és fényképésze; 1956: a Román Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének fotósa; 1958–88: az Új Élet fotórovatának vezetője. Marosi Ildikóval a ’60-as évektől rendszeresen készített interjúkat és fotósorozatokat a romániai magyar művészekről. 1988-ban áttelepült Magyarországra. Főbb művei: Orbán Balázs, Székelyföld képekben (Bukarest, 1971); Közelképek. Erdélyi írók portréi (Bukarest, 1975); Teleki Samu Afrikában (Bukarest, 1977); Régi zsidó temetők művészete (Bukarest, 1980); Az élők háza. Erdélyi, felvidéki, kárpátaljai zsidó temetők sírkövei (Budapest, 1993); Orbán Balázs összes fényképe a Székelyföldről (Budapest, 1993). |
