Az elárult honpolgár
Molnár Kis Krisztina
Az a menet, amelyen ebben az évben 53 ország képviseltette magát, több mint hétezer résztvevővel, s amely idén április 20-án és 21-én indult a világ különböző pontjairól arra a helyre, amit az emberiség a borzalom és a pusztítás helyeként jelölt, és nevez meg. Amely bármely országban lehetne, de ami – 20. század eseményei során – éppen Lengyelországba került, Európa közepére.
Az Élet menete nem felvonulás, nem demonstráció. Nem is egy jamboree, amin emberek tömegei azért jönnek össze, hogy bármiféle lelki felszabadulást nyerjenek és nem szellemi, vagy politikai kampány része. Az Élet menetének résztvevői hétéve minden esztendőben visszatérnek oda, ahonnan emberek milliói soha nem térhettek haza otthonaikba.
Idén is több ezren mentünk. Sokan unokák és gyerekek, s néhányan még a túlélők is. És mindazok mentünk, akik személyes fizikai érintettség nélkül úgy érezzük, és úgy tudjuk, ami itt történt, mindannyiunk tragédiája. Ami a 20.. század első felében történt a zsidó néppel, az az egész emberiség történelmének legnagyobb tragédiája.
Mentünk, hogy emlékezzünk. Hogy elsírva elfogyhatatlan fájdalmunkból megint egy kehelynyi könnyet, együtt valljuk meg: Ami itt történt, soha többé, sehol ezen a világon nem történhet meg senkivel sem.
A 18-as számú épület a magyar barakk
Az asszonyok helye volt ez. Ma, az emeleten múzeum van. Képek, arcok néznek rád, tekinteteik visszaverik a saját szívverésed. Magyar koszorúk, a sújtásos mentében álló fiú-testvérpár képe előtt.
Mécsesek égnek. Minden tízedik áldozat magyar volt itt! Magyar! ”az elárult honpolgár”, – így szól az emléklap, a földre fektetve. Én is lehetek, lehettem volna, lehetnék, de nem ezért félek. Sőt, nem félek! De egy szörnyű, szívdermesztő kérdés az, ami az ablakhoz taszít, megbénítja a torkom, és kényszerít, hogy nézzek fel az égre! „Hát nem volt még elég? Még mindig nem volt elég?! Ez sem? Ennyi vér, és ennyi élet?! Mi kellene még? Hogyan? Hogy a világ megértse…hogy megtanulja az emberiség?!…”
Mi kellene még?
Hogy ne csak negyven ország képviselői vonuljanak ki a gyűlöletkeltő beszédekre, a bűn tagadásának hallatára, hanem vissza lehessen utasítani azt, határozottan, félelem nélkül?! Mi kellene még, hogy egy 29 000 ember életét kioltó náci gyilkos életkora ellenére is felelősségre vonható legyen, és még egy amerikai demokrácia se érezze úgy, hogy „ilyen idős korban az elszámoltatás, a bírósági eljárás megalázó lenne”?! Mennyi könny és vér kellene még, hogy az ember azt tudja mondani: ELÉG!
Kimegyek az épületből, arcon simít a nappali fény. Asszony jön a barakkok közt, oldalán egy-egy kislány, kendővel a fején, rózsacsokorral a kezében az egyikük odalép hozzám: Isten hozott Lengyelországban! – mondja, s egy szál vérszínű virágot nyújt felém. Egy képeslapot is ad, áldás van rajta. Szeme zöld, mint nyáron a tenger, őszinte, s ahogyan megköszönöm tovább lép, de visszafordul és tekintete kapaszkodik belém. Mosolya letörli a könnyeimet kis időre…A fájdalom marad.
Azután együtt indul ötvenhárom nemzet Auschwitzból, Birkenauba. A tömeg, mint valami folyó, a sófár hangjára indul és hömpölyög, előre, egyenesen, erősen. Szomorú csendességgel, mégis győzelemmel. Tele fiatalokkal, és tele élettel.
Mellettem Gyuri bácsi. 13 éves volt, amikor legutóbb megtette ezt az utat. Most jött vissza azóta először. És alighanem utoljára. De látni akarta újra. El akart jönni oda, ahol még látta a nagyszüleit, látta a testvéreit, meg akart állni még egyszer azon a helyen, ahol az édesanyját is utoljára látta.
Beérünk a sínek mellé. Elől énekelnek, sokan csendesen beszélgetünk. Együtt megyünk. Mellettem egy kanadai lány, talán húszéves lehet, megérinti a karom, s megszólít engem: Magyar vagy? – kérdezi angolul. Bólintok. Boldog mosoly árad szét az arcán és gyönyörű kiejtéssel mondja: – káposztástészta! Így, egy szóban, egyetlen szuszra, hangosan, mintha kiáltana. Elnevetem magam, és ő szünetet sem hagyva folytatja, mint valami verset: …palacsinta, gulyásleves, húsgombóc, paradicsomos káposzta… – Ki volt magyar a családodban? – kérdezem tőle. – Nagymamám! – feleli büszkén. – Ott volt, azokban a barakkokban – mutat a síneken túlra, s azután megint elmosolyodik: – de azután elment Kanadába és ott megismerte a nagypapát. Ő is magyar. Győrből való. Egyszer majd elmegyek Magyarországra! Győr szép város? – kérdi. – Igen! Magyarország gyönyörű! – felelem csendesen. Bólint. – Nagymama sokat mesélt róla, de én már sajnos csak az ételek nevét tudom magyarul. Megölel, mintha mindig ismertük volna egymást, s úgy kíván jó utat hazafelé.
Birkenauban volt még megemlékezés, voltak beszédek, voltak énekek, hitvallások, himnusz. A tó mellett, amely százezrek elégetett testének hamvait opálos fénnyel őrzi, körben forog a szél. Sem gyertyát, sem mécsest nem lehet gyújtani. Mi, emberek, mi magunk vagyunk az emlékezés lángjai, mindannyian, akik megállunk a víz szélén. A pusztaságban, ahol egykor a pusztító kegyetlen parancsszavak hangzottak messzire, a rabruhás, megalázott, agyongyötört emberek felett, most fiatal rabbi hangja szól:
„Itt vagyunk! Azért jöttünk, hogy hálát adjunk az Istennek! Hogy az Ő nevét hirdessük, s az Ő a szeretetét, nagyságát, mindenek felett!.”
Ez a hang messzebb hallatszik mindennél. A győzelem, az Élet szavai ezek, mi pedig a könnyeinkkel együtt is, az Életért, – megyünk tovább. Megint és újra. Szellemmel és szeretettel. Mert a mi Istenünk az Élet Istene örökké.
Teljes nem lehet az ember sem lelkileg, sem „világnézetileg”, ha nem volt még Auschwitzban! Legalább egyszer el kell mennie oda mindenkinek, aki látni, érteni akarja ezt a világot, és benne önmagát. Mert van valami, ami nagyon fontos, és amit csakis ott lehetséges megérteni! Nem elég a képzelet, nem elegendőek a könyvek, a filmek – a szavak sem elégségese. Látni kell, érezni, ott Lenni – akkor tisztább lesz az egész…És valahányszor újra visszamegy az ember, – egyre tisztább lesz minden.
Tekintse meg Juhász Ákos képes beszámolóját
