Auschwitz mint vélemény
Szilágyi Ákos / Forrás: Népszabadság
Kentaurbeszéd
(1) Az a véleményünk, hogy nem létezel. Te viszont, lám-lám, ezzel ellentétes álláspontot foglalsz el, és kitartasz amellett, hogy létezel. Végső érvként abba kapaszkodsz, hogy létezésed nem véleménykérdés, hanem ténykérdés, ámde tényként csupán puszta életedet – nuda vita – tudod felhozni állításunk igaza ellen, ami viszont nem sok. Mondhatnánk, kevés, igen-igen kevés. Ennél azért többre lenne szükség.
Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem is tény. Tény az például, hogy itt és most agyoncsapunk. Mint egy legyet. Belátjuk, hogy ez kissé ad hominem érv, na és persze végső érv, de te is lásd be, hogy perdöntő. Evvel ugyanis egy csapásra felszínre kerül létezésed titka – az, hogy nem létezel. Ez végre eldönti hosszú és terméketlen vitánkat, amelyet nem létezésedről folytattunk. Vitattad, ami vitathatatlan. Most akkor hát többé már nem vitatod. Létezésed látszata kibékült nemlétezésed lényegvalóságával: nem vagy. Ha ezt akartad, hát tessék, elérted! Halott vagy – saját létezésed élő cáfolata.
(2) Úgy vélem, arra a belátásra jutottam, az a meggyőződésem alakult ki, egyszóval felfogásom, nézetem, véleményem szerint te (vagy ti) nem vagy (nem vagytok) emberek. Úgy vélem, hogy te történetesen félresikerült embercsökevény, elrontott emberi példány, ganajtúró bogár vagy. Az a szilárd álláspontom, hogy ti fenevadak, görények, patkányok, tetűpeték és bacilusok vagytok, akikre vagy amikre nem érvényesek az emberi lét kritériumai. Úgy gondolom ezért, hogy az emberiség ügyét azzal szolgáljuk legjobban, ha ezt a rákfenét – az emberiség egy részét, a rothadt részét természetesen – eltávolítjuk az emberiségből. Ez az én szerény javaslatom. Meglehet, álláspontomat nem mindenki fogja osztani, egyesek túl keménynek találják, mások kissé sarkítottnak, de hát ez az őszinte álláspontom, nem kívánhatjátok, hogy megtagadjam önmagamat, hogy kedvetekért, csak azért, hogy ti életben maradjatok, visszavonjam nézeteimet! Meglehet, hogy te például berzenkedni fogsz véleményem ellen, őszintén szólva nem is csodálnám, ha egyszer eltávolítandó rákfene, élősdi szörny, torzszülött állat vagy, de azt mindenesetre tőled is elvárom, hogy a felvilágosult ész méltósága, és a véleménynyilvánítás százszor szent szabadsága nevében ismerd el jogomat e véleményre, meggyőződésre, álláspontra, amelyre veled/veletek kapcsolatban jutottam/jutottunk. Végtére én sem a te nézeteidet, hanem csupán a létezésedet vitatom.
(3) Tegyük fel e két kis rögtönzött monológ után a kérdést: részét képezheti-e a véleményszabadságnak az a véleménynek feltüntetett, véleményként megfogalmazott, véleménynek álcázott ontológiai ítélet, sőt bizonyos értelemben végítélet, hogy X (vagy X társadalmi csoport) nem létezik, amiből óhatatlanul az a következtetés adódik, hogy amennyiben mégis létezik, akkor nagyon rosszul teszi, hogy létezik, és lehetőleg mielőbb hagyja abba ezt a létezést, mert a végén még mi leszünk kénytelenek abbahagyatni vele és abban bizony nem lesz köszönet.
(4) Mindez nem logikai következtetéseken alapuló spekuláció. Alapja az egész európai kultúrát megrázkódtató katasztrofális történelmi tapasztalat. E szó szerint felfoghatatlan, erkölcsileg általánosíthatatlan, politikailag kezelhetetlen tapasztalat, e mindent megváltoztató, mindent új alapra helyező közös tapasztalat neve: Auschwitz. „Auschwitzból negatív alapításmítosz lett – írja Rüdiger Safranski A gonosz avagy a szabadság drámája című könyvében. – Az emberi civilizáció mélyén szunnyadó gyilkos és barbár erők példátlan módon nyilvánultak meg, feneketlen szakadékot tártak fel. Auschwitz óta a Nyugat kultúrájára a nihilizmus nyomja rá bélyegét. Hogy a kultúrák mulandók, tudták előtte is. De sértetlenül élt a hit abban, hogy a világnak van valami rejtett, titkos rendje. Később aztán a történelmi haladásba vetett hitnek kellett gondoskodnia a megbízhatóságról. Auschwitz óta azonban a kultúra ellentétesnek látja vívmányait azzal, ami Auschwitzban megmutatkozott. Auschwitz óta a kultúra haladását azon a távolságon mérjük, amely a kultúrát a benne lappangó iszonyatos lehetőségektől elválasztja. Tehát nem a tökéletes lét valamiféle eszméjéhez mérjük többé, hanem a morális infernó lehetséges semmijéhez.”
Az úgynevezett „Auschwitz-tagadás” vagy – pontosabb kifejezéssel – az „Auschwitz-hazugság” (Auschwitzlüge), Auschwitz koromfekete bolygójának lehazudása Európa történelmi égboltjáról közeledést jelent a kultúránkban lappangó iszonyatos lehetőségekhez, a morális infernóhoz, a semmihez. Azok az európai jogállamok tehát, amelyek az „Auschwitz-hazugság” véleményként való hangoztatását büntetőjogilag szankcionálják, azért teszik ezt, mert tudatosítani kívánják, hogy Auschwitz utáni világban élünk és a jog eszközével is növelni próbálják a távolságot, ami a kultúra vívmányait a modern bürokratikus és ipari racionalitásban rejlő iszonyatos lehetőségektől elválasztja.
(5) Az „Auschwitzlüge” büntetőjogi szankcionálása tehát nem valamely vélemény kriminalizálása, nem is valamely hamis nézet vagy emberellenes ideológia elleni társadalmi küzdelem fokozásának eszköze, hanem annak szimbolikus kinyilvánítása a szabadságot védő demokratikus jogállam nyelvén, hogy az Auschwitz-tagadást az adott államban nem véleménynek tekintik, hanem cselekvő előkészületnek az emberölésre, Auschwitz megismétlésére, olyan potenciálisan az egész állampolgári közösség és az emberiesség ellen irányuló merényletnek, amelyet az állam polgárai nem nézhetnek tétlenül és nem tűrhetnek szótlanul.
Auschwitz történeti tényének tagadása ebből a szempontból ugyanaz a tagadás – embertagadás, világtagadás, nemzettagadás, Európa-tagadás, kereszténységtagadás, szabadságtagadás -, mint ami a tényleges Auschwitzban megvalósult. Innen nézve nincs az emberiségnek, a nemzeteknek, az európai kultúrának, a demokratikus szabadságjogoknak engesztelhetetlenebb ellensége, mint az Auschwitz-tagadó, ahogyan nem létezett nagyobb ember- és nemzettagadás az Auschwitzot – vagyis a tömeggyilkosságot modern ipari projektként – megvalósító nácizmusnál Németországban, és a magyar nácizmusnál – a nyilasuralomnál – Magyarországon. Innen és nem a szabadságjogok elvont doktrinája és spekulatív jogi értelmezése felől lehet csak megítélni az „Auschwitz-hazugság” büntetőjogi szankcionálását, ahogyan azt nyilvánvalóan az Európai Unió annyi demokratikus jogállamában (mondjuk, Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Csehországban, Belgiumban, Olaszországban, Litvániában, Lengyelországban, Romániában, Szlovákiában, Svájcban) is tették, amikor tiltását különféle címszavak alatt törvénybe foglalták. A jogalkotás ugyanis ebben az egyetlen, konkrét esetben (!) nem egy mégoly visszatetsző, felháborító, képtelen „különvélemény” kifejtését tiltja meg, hanem az Auschwitz utáni világ létalapjának szimbolikus megvédelmezését jelenti. Auschwitz – a belülről kifejlődő világkatasztrófa – ugyanis Európa egyetlen igaz kulturális fundamentuma: minden ezen áll és bukik. Ugyanezért lett Auschwitz a demokratikus európai politika zsinórmértéke, vagyis kánonja, amelyhez kénytelen-kelletlen mindent mérnünk kell most már. Hisz egész világunkat és benne életünket is úgy jellemezhetjük legjobban, mint amit „Auschwitzra ráadásul” kaptunk. Ez az egy Auschwitzunk van, ez viszont oszthatatlanul mindenkié. Becsüljük hát meg és vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére. Ez a mi maradék emberségünk, maradék magyarságunk. A maradék világ. Nem engedhetjük, hogy ezt is elvegyék tőlünk!
