Fejtő Ferenc száz éve
Thomas Schreiber / Forrás: 168 óra
Az ötvenes évek elején, a francia szenátus épülete mögötti Tournon utcában, a magyar menekültek által látogatott bisztróban hallottam először Fejtő Ferencről. Honfitársaim rábeszélésére elmentem hozzá, ő akkor a Francia Távirati Iroda (AFP) rádió-lehallgató szolgálatánál dolgozott. Csak annyit tudtam róla, hogy József Attila barátja volt, márpedig a költő középiskolás korom óta nekem is sokat jelentett.
A negyvenes, remek kondícióban lévő, mosolygós újságíró szívélyesen fogadta kissé megilletődött, zöldfülű kollégáját. Útravalóul egy rossz kávét és sok jó tanácsot kaptam.
Mindenekelőtt neki köszönhetem, hogy – hosszú habozás után – komolyan belevágtam a francia nyelvtanulásba. 1949 májusában történt párizsi megérkezésemet ugyanis ideiglenesnek tekintettem, félútnak Amerika felé. (Angolul már jól tudtam.) Végül aztán Párizsban maradtam.
1953-tól kezdve mind rendszeresebben találkoztunk. Akkor már megjelent A népi demokráciák története című, talán a mai napig legismertebb könyve, amely sok országban egyetemi tananyag lett. A munka értékét nagyban növeli, hogy megírása idején még nem létezett adathalmazzal megtömött Google, internet, számítógép. Fejtő barkácsoló ezermesterként dolgozott; a későbbi évek során volt alkalmam bepillantani műhelytitkaiba. A Place de la Bourse-i irodájában vagy neuillyi otthonában temérdek számozott cipődobozt láttam – „irattárként” használta őket. Bennük lapkivágások és saját kezűleg írt, mások számára olvashatatlan és érthetetlen cédulák. A nyersanyag.
Fejtő Közép- és Kelet-Európa, valamint a nemzetközi kommunista mozgalom történetének elismert szakértője volt. Aki nem csupán remekül ismerte, hogy mi történt, illetve mi történik „odaát”, a vasfüggöny mögötti világban, de tucatnyi könyvében főleg azt kutatta: vajon mindez MIÉRT történt? Erre helyezte a hangsúlyt külföldi tudósításaiban is: senki és semmi nem kerülte el a figyelmét.
Ezt az törekvését jó párszor kifejtette, amikor a későbbiekben beindult francia újságíró-karrierem. Havonta felhívott, általában valami mindkettőnket érintő (és érdeklő) magyar vonatkozású ügyben. Nem-egyszer neuillyi, majd az utolsó nyolc évben a Pompidou-központ mellett lévő otthonába invitált élvezetes „dumapartikra”.
Az évek múltak, de Feri szellemi frissessége változatlan maradt. Sokszor beszélt arról, mennyire fontos a párbeszéd olyanokkal is, akikkel nem feltétlenül értünk egyet.
Fejtő természetesen jól tudta, hogy az ötvenes években a magyar emigráció szélsőjobboldali szárnya, az 1956-os forradalom leverése után pedig a francia kommunisták és budapesti fullajtárjaik élesen támadják, de nem izgatta. Sokkal fontosabb volt az, hogy Franciaországban a huszadik századi értelmiség egyik kimagasló alakjaként tartják számon, és neve Magyarországon sem ismeretlen…
Nem kerülte el figyelmét az sem, hogy bár befogadó hazájában általános megbecsülésnek örvend, Magyarországon voltak s maradtak ellenségei és főleg irigyei. Néhány évvel ezelőtt is a Magyar Nemzet címmel megjelenő napilapban durva támadás érte. Fejtő ugyanis az osztrák államszerződés aláírása után, 1955-ben a Le Monde-ban azt merészelte állítani: „A szovjetek Magyarországról történő kivonulása esetén a jelen lévő antikommunizmus antiszemita hangsúlyt kapna, ami súlyos rendzavarásokhoz, pogromokhoz vezetne.”
Akkor szerencsére tévedett. De vajon mit írna napjainkban, a Szálasit és Hitlert éltető hírportálok, az árpádsávos operettnyilasok, a nyíltan vagy kódoltan zsidózó, holokauszttagadó lelkes hazafiak szomorú korszakában…
