A Baader Meinhof csoport – avagy az „emberarcú terrorizmus”?
Szilágyi Iván Péter
Uli Edel és Bernd Eichinger az új német film legvitatottabb alakjai közé tartoznak. Bár a rendezőpáros Németországban már jól ismert és filmjeik jó néhány nemzetközi fesztivál díját besöpörték, a magyar filmforgalmazás és tömegmédia Hollywood-centrikussága miatt nálunk csak az utóbbi években figyeltek fel munkáikra.
A Hitler utolsó napjait és öngyilkosságát feldolgozó, a rendezés és a színészi alakítások terén kimagasló, de mondanivalóját tekintve igencsak vitatható „Bukással” robbantak be a magyar köztudatba. Legújabb filmjükkel, a közelmúltban bemutatott „A Baader-Meinhof Csoporttal” tovább szerették volna folytatni azt, amit a Bukással elkezdtek: Németország XX. századi történelmének feldolgozását, társadalmuk szembesítését saját múltjával. A cél szép és magasztos, már-már megható – főképp azért, mert – más európai országokhoz hasonlóan Németország XX. századi történelme tele van sötét és szégyenteljes foltokkal, periódusokkal.
Tudjuk és tapasztalhattuk, hogy a demokratikus Németország már eddig is példásan szembenézett múltjával. A német rendezőpárosnak nem a céljaival és sokat hangoztatott elveivel van baj, hanem a megvalósítással, a filmekkel, amelyek nemcsak feldolgozzák a múltat, hanem akaratlanul vagy szándékosan megpróbálják megértetni velünk a múlt bűnöseinek és hóhérainak indítékait, „emberi oldalukról” bemutatva a gyilkosokat.
Ha valaki megnézte a Hitler-filmet és nem rendelkezett kellő történelmi tapasztalattal, könnyen azt a konzekvenciát vonhatta le: „Hát igen, Hitler szörnyű dolgokat követett el, de azért ő is csak egy esendő és beteg ember volt.” Ez pedig így nem igaz, sőt veszélyes-főként mai társadalmi feszültséggel teli világunkban. A gyilkosokat, legyenek azok nácik vagy kommunisták, nem lehet „megérteni”, tetteikre nincs magyarázat. A gyilkos, főként a tömeggyilkos, átlépi az emberi erkölcs határait és ezzel tettei megmagyarázhatatlanná és anti-humánussá válnak. Azt, hogy valaki faji vagy ideológia okokból elveszi és megnyomorítja mások életét, nem lehet megértően és empatikusan nézni. Egy demokrata számára ebben az esetben csak egy járható és tisztességes út, lehetőség van: a múlt egyértelmű elítélése és küzdelem az ellen, hogy megismétlődjön. Hitler, Sztálin is társaik nem emberek voltak, ugyanis hiányzott belőlük az emberi léthez és méltósághoz szükséges könyörület. Azok a sok esetben nagy publicitást kapó „történészek” és politikusok, aki az elmúlt évtizedekben megpróbálták „más oldalról bemutatni őket”, nemcsak áldozataik emlékét mocskolták be, hanem veszélyes folyamatokat indítottak el. Átléptek egy határt, amelyet nem szabadott volna. Ki kell mondani, a nácizmus és a kommunizmus bűnei nem relativizálhatók, azokat nem emberek követték el, hanem magukból kivetkőzött, gyűlölet és indulat által vezérelt ösztönlények.
A Baader-Meinhof Csoport alkotói legújabb „szembenézős” filmjükben a – sok tekintetben csak elvileg – demokratikus, háború utáni Németország történelmének egy fontos fejezetét dolgozták fel. A film a 60-as, 70-es évek szabadsággal és szabadossággal, háború-ellenességgel, nyílt életörömmel és szexualitással teli, sokszor anarchizmusba átcsapó, fiatalos lendületű éveiben játszódik. A sokak számára legendás ’68-as diáklázadások németországi lecsapódását és a Magyarországon is jól ismert Vörös Hadsereg Frakció (RAF) nevű szélsőbalos terrorszervezet tevékenységét és eszmei hátterét veszik górcső alá. A közelmúltról szólnak, amely a ma ötvenes éveiben járó generációk számára még nem történelem. ’68 és öröksége mindig is életük szerves része marad, ugyanis aki megélte ezeket az időket, soha nem lesz olyan, mint előtte volt.
A Vörös Hadsereg Csoportról tehát beszélni kell, a témát elhallgatni és szőnyeg alá söpörni semmiképpen sem szabad. Az általuk hangoztatott elvek és követelések egy része ma is aktuális: a világ ma is tele van igazságtalansággal, diktatúrákkal és anyagi érdekek miatt kirobbantott háborúkkal.
A Baader-Meinhof Csoport tevékenységét azonban nem szabad összekeverni és összemosni ’68 elveivel, és sajnos ez a film a RAF bűneit 68-ból és az akkor történetekből (a német diákok 67-es békés tüntetésének szétverése, egy halálos áldozattal; merénylet a kommunista ifjúság vezéralakja ellen) eredezteti. Tehát megkísérel történelmi párhuzamot vonni egy békét és szabadságot követelő ifjúsági mozgalom és néhány, realitásoktól elszakad gyilkos terrorista között. Ez a történelmi kontextus azonban veszélyes, ugyanis a kettő nem egy és ugyanaz! Annak ellenére, hogy tény: időben és elveikben részben egybeestek. A diáklázadások résztvevőinek többsége, 99%-a azonban nem az erőszakban hitt, sokszor persze összecsaptak a hatóságokkal és randalíroztak, de a gyilkosságig és ártatlan emberek lemészárlásig sose mentek volna el. A németországi fiatalok jelentős része egyetértett az neo-marxista RAF elveivel-erőszakos módszereit azonban elítélték. Néhány mondatban, elejtett megjegyzésben ezek a kétségbevonhatatlan tények megjelennek a filmben, azonban úgy és olyan formában, mintha a rendezők csak „kötelességszerűen”, önmagukat védve biggyesztették volna oda őket.
Félreértés ne essék, A Baader-Meinhof Csoport című film nem népszerűsíti a terrorizmust, sőt elkészítésének célja pont ennek az ellenkezője. Gyakorlatilag azonban a film nagy része néhány a diákmozgalmakból kiszakadt, azok perifériájára sodródott terrorista szemszögéből követi végig az eseményeket. Ártatlan és idealista „városi gerillaként” mutat be egyszerű és sunyi (mert lesből és névtelenségbe burkolózva támadtak) gyilkosokat. És a gyilkos akkor is gyilkos, ha tetteit nemes elvekre hivatkozva követi el. A RAF és követői nevéhez közel hatvan ártatlan német és amerikai állampolgár, katona, ügyvéd, ügyész, rendőr és civil meggyilkolása köthető. Ezenkívül robbantásaikkal, emberrablásaikkal és fegyveres támadásaikkal – amelyeknek egy része, főképp a terroristák második és harmadik generációja körében már polgári célpontok ellen irányult – számos embert sebesítettek, testileg és lelkileg nyomorítottak meg. A kommunizmus elveire hivatkozva hidegvérrel gyilkoltak, először még csak „egyenruhásokat”, aztán már mindenkit, aki fellépett ellenük és többszörös gyilkos tagjaikat börtönbe merte záratni. A RAF-terroristák nemcsak saját hazájuk demokratikus rendszerét akarták megdönteni, hanem forradalmat akartak, vérrel és áldozatokkal. Támadták ezenkívül Amerikát és szövetségeseit, így a szerintük palesztinokat elnyomó Izraelt is. Támogatóik pedig nemcsak a filmben említett arab szélsőségesek voltak, hanem minden idők egyik legembertelenebb, saját polgárait terrorizáló, lehallgató és falak közé záró kommunista diktatúrája: Kelet-Németország. A RAF tagjai lehet, hogy idealisták voltak, de ez nem ok arra, hogy valaki gyilkoljon és diktátorokkal szövetkezzen!
A RAF-film, túl hosszúra nyúlt, középszerű, némi moralizálással körített „történelmi akciófilm”. 20 millió eurót költöttek rá és ennek megfelelően igen látványos, s a benne szereplő színészek többsége – főként az Ulrike Meinhofot életre keltő Martina Gedek és a Gudrun Ensslint megformáló Johanne Wokalek – kimagasló színészi alakítást nyújt. Emellett a többi, a témából adódóan főként fiatal szereplő is hitelesen és talán túl nagy empátiával éli bele magát a RAF-terroristák helyébe. Már-már szerethető, lázadó fiatalokat látunk. A filmben a hatásos és szépen kivitelezett akciójelenetek és robbantások mellett a „lelkizős”, zavaros marxista és anarchista eszmefuttatásokkal teli terroristák közötti beszélgetések és viták dominálnak. Ezek néha elég unalmasak, de tele vannak idealista, szép és követendő gondolatokkal. Ki ne akarta volna a vietnami-háború végét? Ki ne szeretne egy tényleg igazságos, egyenlő társadalmat? Azonban a józan többség ezek eléréséhez nem hullákon keresztül vezető úton akar eljutni.
A Baader-Meinhof Csoport az elkövetkező évtizedek meghatározó filmje lesz, amely sok mai érintett – főként a radikalizálódó ifjúság és néhány volt 68-as – szemében valószínűleg már most is eposznak számít. A film önmagában nem támadható, hiszen látszólag korrekten bemutatja a terroristák által elkövetett borzalmas merényleteket. Néhány képkocka erejéig füst, robbanások, vérző fejű emberek és leszakadt végtagok láthatók-eredeti híradó felvételek alapján. Azonban az alkotás üzenete, végkicsengése és megvalósítása mégiscsak hamis és hazug. Ugyanis az idealizmus és a fiatalság heve senkit sem ment fel a gyilkosság bűne alól.
A terrorizmus pedig nem megbocsátható, sem akkor, sem ma.
Kapcsolódó írások:
Uli Edel és Bernd Eichinger: A múlt többé nem történhet meg
