Hamis mítosszal futott be a rendezőzseni
Forrás: Múlt-kor
Erich von Stroheimre, a bécsi születésű nagy színész-rendezőre emlékezik március 13-tól a párizsi d’Orsay múzeum.
Franciaországnak különösen kedves „az ember, akit imádtak gyűlölni”. Pályája második szakaszának legnagyobb sikereit itt érte el olyan filmekkel, mint a Nagy ábránd, a Fiúk a rács mögött, az Alibi vagy a Haláltánc. Itt is halt meg 1957. május 12-én.
Stroheim 1906-ban érkezett Amerikába, és 1915-ben segédrendezőként debütált David W. Griffith mellett a Türelmetlenség forgatásán. Miután a kezdetektől elhitette, hogy osztrák kisnemes és lovastiszt, katonai szakértőként is dolgozott több filmnél. Ez a legenda fennmaradt egész életében, alátámasztották a merev tarkójú, kemény katona szerepei és a fennhéjázós monokli. Csak halála után derült ki, hogy egy bécsi zsidó kalapkészítő fia volt, és a hadseregben egyszerű katonaként szolgált alig néhány hónapig.
Fanny Fignon esszében elemezte ezt a jól felépített mitomániát és két filozófus, Otto Weininger és Max Nordau hatását látta benne. Az első azt vallotta, hogy le kell küzdeni a „zsidóságérzetet”, a másik a hazugságot és a kihívást helyezte szembe a társadalmi konvenciókkal. Stroheim mindenesetre nagyon tartotta magát. Jean Renoir, a nagy francia rendező írta róla A nagy ábrándban nyújtott nagyszerű alakítása kapcsán: „Soha nem siránkozott, mindig kemény volt és soha nem tett engedményeket. Egyfajta gőgös méltóság mindig távol tartotta a szentimentalizmustól és a romantikától. Mindig megvetette ezeket az eszközöket, valószínűleg azért, mert tudta: olyan kaliberű ember, mint ő, ezekkel csődöt mondott volna.”
Stroheim, miután több filmben kapott szerepet, 1918-ban kezdett rendezni. Roppant igényes volt, ő maga írta a forgatókönyveket, a díszleteket is ő tervezte. Első filmjét, a Vak férjeket (1919) jól fogadták. 1921-ben készítette a Szeszélyes asszonyokat, amely Montecarlóban vonultatta fel a csalók és lecsúszottak seregét. Ebben is, mint általában minden filmjében, balszerencse, kegyetlenség, dekadencia, irónia és keserűség vegyült a társadalombírálattal. Tanítómestereinek nem véletlenül Dickenst, Zolát és Maupassant-t tartotta. A film forgatása közel egy évig tartott, a 320 tekercsből azonban a producer mindössze 10-et hagyott meg. Ez történt a többi filmjével, például az 1958-ban a világ 12 legjobb filmje közé sorolt Kapzsiság-Gyilkos arany (1923) című drámával is.
Hollywoodot nem is elsősorban a filmek terjedelme, hanem inkább tartalmuk zavarta. Amikor Gloria Swanson az 1928-ban készített Kelly királynő után, amelynek főszereplője és társproducere is volt, elállt a további támogatástól, Stroheim kegyvesztett lett az álomgyárban. Az akkor Hollywoodban nagyhatalmú Joseph Kennedy (az elnök apja) ki is mondta: Stroheim nem rendezhet többet. Swansonnal csak 22 évvel később találkoztak újra Billy Wilder felejthetetlen Alkony sugárútjában – írta a Le Figaro Magazine című francia hetilap.
Az Orsay múzeum Stroheim felújított nagy némafilmjeit zenekari kísérettel mutatja be auditóriumában, de levetítik azokat a filmeket is, amelyekben a legnagyobb színészi alakításokat nyújtotta. Az író Stroheimről is megemlékeznek, akinek egy magyarországi cigány témájú regénye is megjelent az 1930-as években Paprika címmel. Ezúttal a halála előtt egy évvel írt regényéből, a Poto-Potóból olvasnak fel.
