Beregszászi csodák (2. rész)
Deutsch Gábor
Mint írtuk, a bevonulás a zsidótörvények bevezetését jelentette. A gátlástalan propaganda és uszítás – amely kegyetlen fegyver – eredményeként az eddig egymás mellett jó barátságban dolgozó embereket, munkatársakat, szomszédokat legalábbis a közönybe taszította. Így bár biztosan volt, de elszigetelt a szolidaritás az üldözöttek iránt. A deportálás a német megszállás után történt.
A sors iróniája, hogy éppen a Vári-féle téglagyárban gyűjtötték akkor össze a zsidókat. Biztos hálából, hogy a tisztes családok létrehozták az üzemet. A város és környékéről nyolcezer zsidót hurcoltak el. A lefüggönyözött ablakok mögött bizonyára többen, esetleg sokan könnyet ejtettek szomszédjaikért, munkatársukért, de ez titok marad. Mert a függönyt még centiméterekre sem húzták el. A túlélők visszajöttek Beregszászra, elsősorban azért, mert remélték, a munkaszolgálatból vagy valamelyik kórházból vagy éppen az orosz fogságból hazatérnek hozzátartozóik. Amikor látták, nincs értelme a várakozásnak, igen sokan szétfutottak a nagyvilágba. Eljutottak Amerikába, Ausztráliába, legtöbben Izraelbe. Ez utóbbi helyen egymást támogatva, egyesületeket alakítottak, Berehovo – Beregszász néven. De amikor lehetett, sokan jöttek át „Magyarba” is. A nagy elvándorlásnak az is volt az oka, hogy a felszabadulás szovjet-rendszert eredményezett, ahol az államosítás, üzletek, üzemek, földek, házak elvétele az új rendszer módszeréhez tartozott. Ugyanez mondható a vallás elnyomásáról és a cionista szellem üldözéséről. A zsinagóga hivatalosan nem működhetett a városban. Illegálisan valószínűleg igen. A monumentális nagytemplomot kulturális célra átalakították.
A rendszerváltás után Budapestre költözött Goldberger Hermann így emlékszik vissza a történetre: Illetékesek szerződést ajánlottak, amelyet vagy ötven zsidóval szerettek volna aláíratni. Ezek szerint lemondanak a reprezentatív épületről, cserébe a város helyrehozza, imádkozásra alkalmassá teszi a második világháborúban súlyosan károsodott kis zsinagógát.
 beregsz__szi_zsinag__ga.jpg |
| A beregszászi zsinagóga |
Senki nem írta alá a dokumentumot, még a párttagok sem. A fő funkcionárius W. Miksát sem vitte rá a lelkiismeret. De látta, hogy eldöntött tényről van szó, a traktorosok már várják a rohamot, annyit elért, hogy a frigyszekrény helye megmaradt, így ha alkalom kínálkozna, az eredeti feladatnak is megfelelne. Ugyanakkor zsidó iparosok, szakemberek, asztalosok, építészek, festő-mázolók, szerelők, valamint önkéntes segítők munkához láttak, a kistemplomot rendbe hozták, még ma is használható.
Nem csoda, hogy amint mód nyílt rá, a zsidók zöme fogta a vándorbotot Beregszászon és környékén. Az említett hangulat, a levegő elvonása miatt nem lehetett rózsás. Így került Pestre Zelmanovics Sámuel és családja. A sovány, magas férfi ismert alakja lett a vallásos életnek. Kitűnően előimádkozott, Tórát olvasott, előfordult, hogy két-három zsinagógát is felkeresett egy szombat délelőtt. Eljutott sietős léptekkel – természetesen gyalog – a Páva utcából a Hunyadi térig, esetleg még onnan is tovább. A Kárpátaljaiak segítettek felpezsdíteni a vallási életet. Hiszen 56 bukása után Pestről is – vidékről még több – sok hithű zsidó keresett magának új hazát. Azt mondják, a sokoldalú és jeles tudású Z. Sámuel halála a Hunyadi téri zsinagógából jövet következett be, ima után rosszul lett a téren, a mentők elvitték, de már nem tudtak rajta segíteni.
Rozália nevű leányával beszélgettünk, i adta kölcsön az említett beregszászi albumot. Mint vegyészmérnök, a takarékos energia témája foglalkoztatja. Izraelben komolyan foglalkoznak e kérdéssel. Szeretné az ottani eredményeket Magyarországon is megvalósítani, hasznosítani. Két fia egyetemet végzett, egyik közgazdász, másik jogász. Rozália mesélte, hogy a beregszásziak szétszórattatására jellemző, hogy Ausztráliában találkozott földijével, Kaszab Juci festőművésszel, aki az album címlapját tervezte. Égő házból egy hegység emelkedik ki.
Ha közelebbről megnézzük, a hegységnek tűnő ábra az utolsó útjukra vonuló üldözöttek serege, az égő ház az egykori monumentális templom jelenése lehet. Pusztul, mint a város és környékének zsidósága. A művésznő huszonöt évig volt Erzsébet angol királynő portréfestője. Megkérdezték tőle, a hosszú idő alatt mi kötötte az udvarhoz és miért ragaszkodtak hozzá annyira? – Festettem sokat – felelte – meg főztem őfelségének hamisítatlan csólentet és jó paprikás pörköltöt.
A képes album őrzi tekintélyes személyiségek arcát, de nem hiányzik Morthe Beer, a tudós sámesz (templomgondnok), a chéder (kisiskola) tanítójának szigorú arca, de a helység fuvarosa sem. Mind egyéniségek voltak. Ki tudja, maradt-e hozzátartozójuk. Emlékük a könyv segítségével túlélheti olvasóját, sőt azok gyermekeit is. (folytajuk)
(Forrás: Emberbarát)
Olvassa el az írás első részét
