Szerbia és a Holokauszt
Németh András / Forrás: HVG
Új hangsúlyok
A szerbiai zsidóság kiirtásáról sugárzott a napokban dokumentumfilmet a B92 belgrádi tévé. A jugoszláv időkben szinte csak a partizánokra, a függetlenné lett Szerbiában pedig csupán a szerb áldozatokra emlékeztek.
„Belgrád az egyetlen olyan nagyváros, amelyet megtisztítottunk a zsidóktól” – jelentette büszkén Berlinnek 1942 júliusában Emanuel Schäfer, a német megszállás alatt álló jugoszláv főváros rendőrparancsnoka. A nemkívánatos kisebbség kiirtásában meghatározó szerepet játszott a Száva újbelgrádi partján lévő Régi Vásárváros (Sztaro Szajmiste) területén létrehozott koncentrációs tábor, ahol egy év alatt mintegy hétezer zsidó nőt és gyermeket öltek meg. A B92 filmjében megszólaló túlélők elmesélték, hogy a lágerlakók hónapokon át fáztak és éheztek, miközben egy rejtélyes zárt teherautó nap mint nap elvitt közülük ötven-hatvan embert. A táborlakók által csak Götzként, illetve Meyerként ismert SS-altisztek vezette kocsi nem ment messzire: néhány kilométerre a tábortól az egyenruhások megálltak, a kipufogó csövéből dőlő mérgező gázt bevezették a mit sem sejtő áldozatok közé, és amikor már semmi sem hallatszott bentről, kinyitották az ajtót, s a halottakat gyorsan elföldelték egy Belgrádhoz közeli tömegsírban.
A férfiakkal már korábban végeztek. Őket egy külvárosi kaszárnyában, a Topovske Supéban helyezték el, és amikor meg akarták torolni egy-egy német katona halálát – a törvények szerint egy megölt német katonáért száz, egy megsebesítettért ötven polgári személyt kellett kivégezni –, általában a már összegyűjtött zsidók közül szedték össze az agyonlövendőket. A németek részben azért végezhettek feltűnő gyorsasággal a mintegy 16 ezres szerbiai zsidó közösség legtöbb tagjával, mert rendelkezésükre állt a zsidók névsora. A belgrádi kormány az 1941-es megszállás előtt, 1940 októberében korlátozta a zsidók jogait; egyebek mellett bevezette a numerus clausust a közép- és a felsőfokú oktatásban. A háborút kevesebb mint 4 ezer szerbiai zsidó élte túl, közülük majdnem 2 ezren Izrael megalakulása után végleg elhagyták szülőhazájukat.
A zsidók kiirtása után sem maradt üresen a Sztaro Szajmiste. Az egykor kiállítóhelyként használt hatalmas épületeket jugoszláv ellenállókkal töltötték meg. 1942 és 1944 között mintegy 30 ezer partizán és csetnik fordult meg a táborban, és csak kétharmaduk élte túl a fogságot. A többiekkel a fagy, az éhség, illetve a német golyók végeztek. A nácik 1944 májusában átadták a tábort a horvát usztasáknak – a Száva bal partja akkor Horvátországhoz tartozott –, akik csak negyed évvel később menekültek el a környékről.
Joszip Broz Tito jugoszláv vezető országlása idején, majd a marsall halála után ugyan emléktáblát állítottak a Belgrád belvárosától légvonalban egy kilométerre lévő tábor közelében, ám a kőbe vésett szöveg eleinte – a származás feltüntetése nélkül – csak az ott meghalt több tízezer emberről tett említést. A későbbi változatban is az utolsó helyre kerültek a zsidó áldozatok. Ennek hátterében ideológiai megfontolások álltak. A titói időkben a közös, jugoszláv nemzet építése volt a cél, ezért nem tartották szükségesnek a halottak származásának hangsúlyozását. A Jugoszláviát felváltó, Szerbiából és Montenegróból álló „Kis-Jugoszláviában” pedig az államszövetségből kilépett Horvátország volt az első számú közellenség, és azt kellett bizonyítani, hogy a horvátok mindig is a szerbek kiirtására törekedtek. A zsidók sorsának feszegetése egyébként már csak azért sem állt a jugoszláv vezetők érdekében, mert a háború idején nem egy szerb politikus és egyházi vezető tett durva antiszemita kijelentéseket, az Ante Pavelics vezette független Horvátországban pedig állami rangra emelkedett a zsidóellenesség.
A B92 filmje máris vihart kavart a szerbiai neonácik körében. A Nacionalni Stroj (Nemzeti Alakulat) nevű újfasiszta mozgalom hívei a világhálón – egyebek mellett a fehér felsőbbrendűséget hirdető Stormfront oldalain – átfogó támadást kezdtek a „zsidóbérenc” B92 ellen, azzal vádolva az adót, hogy a szerkesztők az „új világrend” érdekében szedik elő ismét a holokauszt témáját. Igaz, az antiszemitizmus annak ellenére évek óta jelen van Szerbiában, hogy alig egy-két ezer zsidó él a 8 milliós országban. A Nacionalni Stroj már 2005-ben is tüntetett a B92 ellen, és az utóbbi hónapokban látni olyan graffitiket Belgrádban, amelyek lezsidózzák Borisz Tadics szerb államfőt. Szerbiában egyébként több kiadásban is megjelent a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címet viselő antiszemita irat, és a hatóságok attól függően tiltották be, illetve vették tudomásul a kiadást, hogy ki állt a publikáció mögött. Amikor az akkor ellenzéki Szerb Radikális Párt nyomtatta ki az 1990-es évek közepén a jegyzőkönyvet, bezúzatták a röpiratot közlő Velika Szrbija című lapot, ám nem tettek semmit, amikor később egy lojális nacionalista szervezet hozta le a jegyzőkönyveket a Kruna című folyóiratban.
