Dési András: Kurázsi
Forrás: Népszabadság
Többen voltak, legalább kétszer annyian. Drezdában a hétvégén mintegy tizenkétezren vonultak az utcára a nácik ellen, miközben a belváros másik részén a német neonácik és európai elvbarátaik masíroztak, hatezren.
A Németország különböző városaiból érkezett polgárok sokfelé vették az útjukat. A csillagtúra a sokat emlegetett civil kurázsit jelképezte. Meg azt a világos üzenetet is közvetítette: az utca nemcsak az újbarnáké.
Drezda mindezzel együtt a szélsőjobboldaliak egyfajta zarándokhelyévé vált. Miután a náci rezsimet, annak „hőseit” nyíltan tilos éltetni, a német szélsőjobboldaliak az 1945. február 13-14-i szövetséges bombázás áldozatait „karolták fel”. A „történelmi főhajtáshoz” igyekeznek mítoszt teremteni. Több százezer civil áldozatról meg „bomba-holokausztról” beszélnek. Történészek szerint 25 ezren haltak meg, igaz, az is borzasztó szám.
Az újbarnák szemében Drezda azért is alkalmas terep, mert a szász tartományi parlamentben ott van az NPD. A keleti tartomány – Mecklenburg-Előpomerániával együtt – a szélsőjobboldali-idegengyűlölő párt fellegvárának számít. Lapunkban is írtunk arról a cseh határ menti faluról, ahol az önkormányzati választáson az NPD-sek – nem kopasz verőlegények, hanem köztiszteletben álló „nadrágos” emberek – a voksok negyedét szerezték meg.
Errefelé valóban sokan csalódottak. Akiknek nem jött be a rendszerváltás, akik a Kohl kancellár által a német újraegyesítéskor beígért virágzó tájak helyett csak a munkanélküliséget és a szociális segélyt látják. Akik úgy érzik, a demokratikus pártok cserbenhagyták őket. Akik nem értik, hogy ha Drezda környékét keletnémet Szilikon-völgynek hívják, akkor miért zárnak be sorra az állítólag csúcstechnológiás csipgyártó üzemek.
Az újbarnák e bonyolult kérdésekre leegyszerűsített válaszokat adnak. Mindenről az „idegenek”, a „külföldiek” tehetnek, no meg a „globalizáció”. S az újbarnáknak a drezdai bombázás történelmi legitimáció is. Azt próbálják sugallni, hogy a németek már 1945-ben is idegen hatalmak áldozatai voltak. E zavaros propagandát pedig akkor tudják sikerre vinni, ha a többségi társadalom ehhez közönyösen asszisztál. Ha az átlagember érdektelenségből vagy félelemből vállat von. Mert úgy gondolja, nem az ő ügye kimenni az utcára, és a februári hideggel dacolva megmutatni: a közterületet és a közbeszédet nem foglalhatják el uszító és ordas eszmék hívei.
A drezdai náciellenes csillagtúra egy társadalom védekező reflexe. Egy olyan társadalomé, amely minden hibájával együtt szembenézett saját múltjával. Amely a német történelem legdemokratikusabb és a legszabadabb társadalma, s amely egész létezését arra alapozza, hogy még egyszer nem lehet Auschwitz. S ahol a politikai közbeszéd nem tűri meg a szélsőjobbal való összekacsintást. Ahol a kancellár a német származású pápát is bírálja, ha az a benyomása, hogy a Vatikán nem elég egyértelműen foglal állást az antiszemitizmus ügyében. S ahol a sajtó nem csinál botrányhősöket vagy médiasztárokat az újbarna masírozókból. Akikről persze lehull a „XXI. századi” álarc, amikor a civil kurázsira csak egyféle módon képesek reagálni. Brutális erőszakkal.
