Magyar zsidó sors a Szovjetunióban
Corelli Gréta / Forrás: Népszabadság
Levelek a tajgából
A mama minden péntek este besötétítette a korhadt falú barakklakást, aztán bebújt az ágy alá és ősi zsidó szokás szerint gyertyát gyújtott.
Köszöntötte a szombat eljövetelét, majd ugyancsak szokásos módon elsuttogta a Smá Jiszráél”-t, ám ilyenkor mindig hozzátette: „és végre forduljon föl Sztálin!” Én is így tanultam meg imádkozni. Három éves voltam, amikor apámat elhurcolták, és hat múltam, amikor 1941-ben végignéztem a bobrujszki zsidók lemészárlását. Az erdei bokrok között rejtőzködtem. Nem németek tették. Oroszok.
Rott Vladimir margitszigeti szállodai szobájában hárman üljük körbe a kisasztalt, s három nyelven is beszélgetünk, a magyaron kívül angolul és oroszul. Iya, a csodás, keleti arcú professzor-feleség otthonos melegséggel vesz körbe, teát forral, édességgel kínál. Az íróvá avanzsált kanadai mérnök szellemes előadónak bizonyult budapesti könyvbemutatóin, s most is páratlan hitelességgel, mi több, fejlett humorérzékkel ecseteli Szovjetunióban rekedt családja regényes történetét. A művek, az „Apám levelei ” és a „Sors ellenében” első kötete a szolzsenyici tényirodalom mellé emelik a visszaemlékezések dokumentum értékét.
Mindent elvesztettünk, magyar állampolgárságunkat, családunkat, rokonságunkat és fájdalom, nevünk mellől a há betűt, mert édesapám eredeti neve Roth Ferenc volt. Ám nevezhetnénk őt javíthatatlan álmodozónak is, mert ahogyan mások, ő is elhitte, hogy az új birodalom, a Szovjetunió az egyenlőség, a bőség és a szabadság lehetőségével ajándékozta meg a világot. Több hozzátartozónk élt akkor a Szovjetunióban, de szüleim előtt szégyellték, titkolták, hogy milyen végzetes hibát követtek el az áttelepülésükkel. A kiköltözött magyar értelmiség zavarodottan fogadta zsidó származású szüleim érkezését. Semmit sem árultak el az éjszakai letartóztatásokról, a kegyetlen kínzásokról, a besúgó rendszer működtetéséről. Édesanyám – Regina -, a garadnai Spielbergerek közül való, jó neveltetésű racionális lény volt, küllemre pedig igen szép és elegáns fiatalasszony, aki titkon remélte, hogy férje hamarosan kijózanodik, s néhány év múltán mindnyájan szabadon visszatérhetnek Magyarországra.
Az első jelek is figyelmezetőek voltak, anyám ajándékától – a tanácsköztársaság vörös zászlajától, amelyet a kabátja bélése alatt csempészett át a határon -, furcsán elfordultak. Ennek ellenére anyámat az oroszok nagyon tisztelték, Madame Rottihának nevezték a legnagyobb nyomorúságunk idején is. A garadnai házból hozott művészi ízlését becsülték, ahogyan csodájára jártak kézimunkáinak, ágyneműinek, étkészlete gazdagságának. A belorussziai Bobrujszkban születtem meg második fiúgyermekként, 1935 májusában. Apám ugyanis az ottani fűrésztelepen kapott mérnöki munkát és lakást, és úgy hitte, mindezzel egy új élet kezdetét is. A hamarosan életbe lépő sztálini alkotmány azonban megfosztott bennünket iratainktól, útlevelünktől és a visszatérés lehetőségétől is. Tudtuk, hogy az államvédelmi szolgálat különítményesei járják a házakat, és folyik a külföldi illetőségűek letartóztatása. Egy napon aztán mi következtünk. Édesapámat feldobták egy teherautóra és soha többé nem láttuk. Tizenkét éven át, a tajgában való eltűnéséig csak levelek érkeztek tőle. Édesanyám és mi gyerekek, már nem térhettünk vissza a lakásba, a hatóságilag lezárt ajtó előtt üldögéltünk, rémülten kapaszkodva egymás kezébe. Csak egy hokedlit hagytak az ajtónk előtt.
Magyar zsidó identitással hogyan folytatódott az életük?
Azt, hogy zsidók vagyunk, mindvégig titkoltuk. A Szovjetunió valamennyi zsidó állampolgárát „jevrej” bejegyzéssel különböztették meg, egyébként a „zsidó” a legmegalázóbb kifejezések egyike, szitokszó. Nekünk szerencsénk volt, mert az egyik szomszédasszonyunkat anyám megkérte, menjen el helyette az adatközlésre. Ez az egyszerű orosz asszony mentette meg az életünket, mert hála neki, csak a „magyar” bélyeg került be az iratainkba. A német megszállás idején, anyám mélyen homlokba s szembe húzott vastag kendőket hordott, hogy fel ne fedezzék jellegzetes vonásait, ráadásul jól beszélte a nyelvet is, szóval rettegett szegény. Aztán amikor a magyar hadsereg megjelent, egyenesen megtiltotta, hogy a közelükbe menjünk, pedig volt egy szép „Bocskai” sapkám, amit úgy szerettem. Észre is vették, faggattak a magyarok, hogy „mondd meg szépen, kisfiú, hány éves vagy?”, de mivel hosszan gondolkodtam a válaszon, így békén hagytak. Ha rájönnek, hogy magyar zsidó vagyok, s értem mit beszélnek, tán megölnek.
Láttam otthon egy szép, bársony tarsolyt, benne apám dolgait, imakönyvét, meg a tfilint, az imaszíját, de erről sem beszélhettünk senkinek, szigorú fogadalmat tettünk édesanyánknak.
A világnak meg kell tudnia, hogy Sztálin az egész zsidóság kiirtására törekedett. Épp halála előtt egy hónappal készült el a végleges megsemmisítés állomása a Bajkál tónál. Egész pontosan Szludjankánál emeltek egy olyan építményt, amely a tó partjáról a vasúti sínpárt magasra felvezeti. A zsidókkal teli, zárt vagonokat így lökték volna a Bajkál vizébe. Ám csodával határos módon mégsem teljesült a terv, furcsa módon épp Purim ünnepe előtt halt meg Sztálin.
Mikor fiatal felnőtt férfivá serdültünk, szegény anyám csak azt hajtogatta nekem és Jóska bátyámnak, „orosz lányt vegyetek el, és annak a családi nevén éljetek tovább.” Nem így lett. Iya is zsidó, pontosabban zsidó mongol keverék. Amikor először mentünk együtt Ulan-Udeba az anyósomhoz, Rakhelhez, majd elsüllyedtem a szégyentől, mikor hallottam, hogy mindenkivel felszabadultan beszél jiddis nyelven. Később jöttem rá, hogy ő egy köztiszteletben álló nagyasszony, ráadásul először láttam meg benne egy igazi, büszke zsidó személyiség megnyilvánulását. Egyébként abban a városban gyakorlatilag ismeretlen volt az antiszemitizmus. Zsinagóga épületével csak az első magyarországi utamon találkoztam Szegeden – amit egyébként ma is a legszebbnek tartok- , de sokkal később, torontói letelepedésünk után kezdtem magamban felfedezni valóságos zsidó mivoltomat. Az itteni közösségben naponta élem át ezt a gyönyörű érzést.
Mi történt az édesapjával?
Letartóztatása után rettenetesen megkínozták, majd hónapokkal később Szibériába szállították. Orosz nyelven kellett írnia leveleit, amelyet nem jól ismert, de mennyi szeretetről és szerelemről beszélnek a sorai ma is. Nyilván többet is küldhetett, mint ahány eljutott hozzánk. Mindenre írt, amit csak talált, WC papírra, nyomtatványok hátoldalára, eldobott fecnikre, számlákra. Szinte műremek minden levele, gyöngy betűk, választékos stílus, mintha nem is a lakatlan tajga rabságában élne. Drága Rizuska – írta feleségének ugyanúgy, mint mikor még jegyben jártak Magyarországon. Édesanyám, aki nem tanult meg oroszul, bátyámra bízta a levelek felolvasását, majd válaszát tollba mondta magyar nyelven, hogy testvérem az egészet lefordítsa oroszra. Apám túlélte a háborút, sőt letöltötte az ismeretlen vétségére kimért büntetését is, ám mégsem engedélyezték hazatérését, még azt sem, hogy a család oda költözhessen a közelébe. A sok irat közül, amelyeket sikerült megszereznem, talán az a legdöbbenetesebb, amelyet anyám kérvényként írt egyenesen Sztálinnak a Kremlbe apám szabadon bocsájtása ügyében. Persze hiába. Utolsó, 1950. november 8-án kelt levelében jelezte, hogy erdőfelmérésre indul a tajga egyik távoli zugába. Magyar nyelven írta: „Ünnep kimenetele elő estéjén. Avdole gyújtás után.” Apám nyomtalanul tűnt el, teste soha sem került elő. Sok évtized után torontói közösségünk vezetője, Mordeháj Oksz rabbi mondta el, hogy az „Avdole” jelentése több értelmű. Búcsú, de azt is jelenti, „ideje elmennie”. Lám, végül ez az üzenete is eljutott hozzám.
A Szovjetunióból hogyan vezetett az út Kanadába?
Magam is a rendszer építője voltam, mérnökként konstruktőrként Togliattiban és Tomszkban dolgoztam, részt vettem a Lada -Vaz, majd a Volgai Autógyár felépítésében, a gépsorok felszerelésében. Ám a bolsevista rendszerrel soha nem tudtam azonosulni. Az ember különös adottsága, ha nincstelen vagy kisemmizett, akkor kénytelen nevetni magán. Például Moszkva utasításain: termeljetek elvtársak, három percenként egy autó gördüljön le a futószalagról! S úgy is lett. Ám a keresett pénzt nem tudtuk elkölteni, a matrac alá gyűrtük. Utána pedig jött az újabb parancs, fokozni kell a termelést, és fokoztuk is buzgón, de a pénzt megint csak a matrac alá dugtuk. Nevetséges. Még a Humorfesztiválon is felléptem egy műsorszámmal, a volgai gályavontatók címmel adtuk elő a televízióban, nagy sikere volt, képzelheti. Az egész rendszer a hazugságra épült. Hazudni kellett, ezt tanították. Hazudtunk mi is, hogy nincs rokonunk sehol, semmilyen más országban, se Magyarországon, se nyugaton. Igaz, amikor megérkeztek a csepeli szakmunkások Tomszkba, mégis én voltam a megbízott koordinátor, mert magyarul csak én tudtam. Otthon titkos mondatokat találtunk ki, konspiráltunk. Kapóra jött egy kanadai rokontól származó meghívólevél, végül úgy döntöttem, elhagyom az országot, de egyelőre csak anyámat viszem magammal. „A vetítőt vissza kell vinni” – ez volt az előre megbeszélt mondat, amely azt jelentette, hogy többé nem fogok visszatérni a Szovjetunióba. A repülőtéren is hazudni kellett, meg kellett ígérnem, hogy visszafelé feltétlenül az Aeroflottal jövünk, egyébként nem adtak volna rubelért repülőjegyet. Az életemre, a csillagokra is megesküdtem, hogy ha visszafelé jövök, csakis a szovjet légitársasággal utazom. Anyámnak csak akkor mondtam meg, hogy nem térünk vissza, amikor már Helsinki fölött repült velünk a Boeing. Máig szégyellem, hogy Torontóban, a bevándorlási tisztnek sem mondtam meg az igazat, azt válaszoltam, hogy csak két hétig maradunk. Ez nagy hiba volt. Kanadában és máshol is a legnagyobb bűnnek ez számít.
Mihez kezdett a tengerentúlon?
Azonnal befogadott a helyi zsidó közösség, de évekbe telt, mire állampolgárok lehettünk. Nyomoztak utánunk, de a családomat, Iyat és három gyermekünket is ki kellett juttatnom a jól őrzött „birodalomból”. Mivel csak a gépekhez értettem, így egy szervizszolgáltatást alapítottam, az államnak is dolgoztam, a XIX. századi angliai gyártású börtönzárak javítását bízták rám. Aztán kiszabadítottam a családi dokumentumokat, ehhez a tetthez az akkor még Vermontban élő Szolzsenyicin is őszintén gratulált, ő aztán igazán jól ismeri a szenvedő családok sorsát. Így kerültek vissza hozzám apám kincset érő levelei, iratai, amelyet idehaza Kun Miklós és Gereben Ágnes történészek tanulmányoztak. Aztán eljött az ideje, hogy felfedezzem a családomat, hogy megismerjem a világ sok országában élő unokatestvéreimet, rokonaimat. Egy napon az egykori garadnai birtokunk egy gazos sarkában megtaláltam a Spielbergerek sírjait. Ma már ismerem minden felmenőm történetét, s tudom, hogy harminchat közeli hozzátartozómat gyilkolták meg Auschwitzban. Azóta könyveket írok, mert hiszek abban, hogy a szenvedés végül vigasszá válik.
