Az Ószövetség régi görög fordítása
Németh Pál / Forrás: Reformátusok Lapja
Először Mózes öt könyvét, majd a teljes Ószövetséget már a Krisztus előtti évszázadokban lefordították a hellenista korszak legfontosabb nyelvére, a közérthető (koiné) görögre. Az igény megfogalmazása nem Isten népétől, hanem kívülről, a hellén-pogány világból származott.
A fordítás neve: Septuaginta. „A hetven” tudós fordítása. Görögül: „kata túsz hebdomékonta graphé”. Származási helyéről nevezik alexandriai vagy egyiptomi fordításnak is.
A fordítás keletkezéséről az úgynevezett Aristeas levél számol be elsőként (Aristeas levele Philokratészhez). Ezt használta föl alexandriai Philón, parafrázisát pedig Iosephus Flavius beillesztette történeti munkájába. (XII. 2.) A levél beszámolója szerint az alexandriai könyvtár új vezetője, phaléroni Démétriosz hatalmas összegek felett rendelkezett annak érdekében, hogy felkutassa és megvásárolja a világ összes könyvét a híres könyvtár számára. A könyvtár állományát több mint duplájára, kétszázezerről ötszázezerre akarta emelni. Ezért javasolta II. Ptolemaiosz Philadelphosz (Kr. e. 285–246) királynak, hogy „érdemes volna a zsidók törvényeit lemásoltatni és könyvtáradban elhelyezni… Ezeket a könyveket le is kellene fordíttatni, mert Júdeában a zsidók saját betűikkel írnak… és saját nyelvüket használják”. Az uralkodó írásban kérte a jeruzsálemi főpapot, Eleázárt, hogy gondoskodjék a fordítás elkészítésének feltételeiről. A főpap örömmel fogadta a király kérését, és kiválasztott a vének közül Izráel 12 törzse szerint hat-hat (összesen hetvenkét) „nemes jellemű, nagy műveltségű és előkelő származású férfiút, akik nemcsak a zsidó irodalomban voltak járatosak, hanem a görögben is alaposan elmélyedtek”, és elküldte őket Alexandriába. A fordítás Pharosz szigetén, nyugalmas körülmények között készült. Alexandriai Philón szerint a fordítók „szinte ihletett állapotban prófétáltak, de nem különféleképpen, hanem mindnyájan ugyanazokkal a szavakkal és mondatokkal, mintha mindegyiküket egy láthatatlan ihlető sugalmazta volna”.
Ebből a megjegyzésből világos, hogy az ókori zsidóság a bibliafordítást „emberfölötti” munkának érezte, ami csak „ihletett állapotban”, isteni elragadtatásban végezhető. Csak az ilyen módon készült fordítás lehet „egyenértékű” az eredeti szöveggel.
Az ókori keresztyénség első Bibliája a Septuaginta volt. Ezt tekintették az ószövetségi Szentírás „ihletett” és ezért hiteles verziójának. Ágoston egyházatya (354–430) a bibliafordító Jeromoshoz (347–420) írt levelében így mentegetőzik: „…azért nem akartam héberből készült fordításodat az egyházakban olvastatni, nehogy botránnyal zavarjuk meg Krisztus népét azáltal, hogy a Septuaginta tekintélye helyett valami újat vezetünk be. Fülük és szívük azt a fordítást szokta meg, amelyet az apostolok is jóváhagytak.” Pedig Jeromos igazán ismerte a héber eredetinek („veritas hebraica” – „héber igazság”) jelentőségét a Septuagintával szemben. Ám neki is meg kellett hajolnia az ágostoni érvelés előtt, amely természetesnek tartja, hogy a Septuaginta olyan „önmagában megálló szövegtanú”, amely a Szentlélek ihletésére íródott, és „amelyet az apostolok is jóváhagytak”.
Valószínű, hogy a fordítást többen és nem egy időben végezték. Az egyes könyvek fordításának minősége nagyon különböző. A korabeli viszonyokhoz képest legjobban fordított könyvek: Mózes öt könyve, Józsué, Bírák, Ruth és a Krónikák, aztán a történeti könyvek. A próféták fordítása már gyengébb és egyenetlen. Legrosszabb a tudósok megítélése szerint a Prédikátor könyvének fordítása.
A Septuaginta eszerint fordítások gyűjteménye, amelynek egyes darabjait és részeit különböző stílusú, eltérő fordítói elveket alkalmazó és különböző héber nyelvi ismeretekkel rendelkező tudósok készítették. A fordítói munka egésze Kr. e. 150 körül befejeződött. Jézus Sirák fia könyvének Előszava (Kr. e. 132) szerint a Törvény mellett a prófétákat és a többi írást is lefordították már görög nyelvre.
Az nem állítható, hogy a görög filozófia közvetlenül befolyásolta volna a fordítók munkáját, az viszont tagadhatatlan, hogy abban a korban szilárd meggyőződés volt, hogy Izráel Istene azonos a pogány-hellén filozófusok által vallott „mindeneket számon tartó és létrehozó Istennel”. Ezért az antropomorfizmusokat a fordításban rendre elkerülték, vagy alkalomadtán körülírták. A hellenista filozófiai istenképpel ezeket aligha lehetett összeegyeztetni.
A Kr. u. II. századig a Septuagintának nagy tekintélye volt a hellenista zsidóság körében. De hamarosan felerősödött a fordítással való elégedetlenség hangja is. Egyrészt a talmudista zsidóság a görög fordítás létrejöttét majdnem olyan veszélyesnek tartotta Izráel számára, mint hajdan az aranyborjú felállítását, másrészt a zsidók és a keresztyének egyaránt érezték, hogy szükség van a javításra, illetve egy jobb görög fordítás elkészítésére. A híres Rabbi Akiba még római börtönéből is intette egyik tanítványát, Rabbi Simeon bar Jochait: „Amikor fiadat oktatod, akkor javított szöveget használj!” A prozelita zsidó Aquila, aki maga is Rabbi Akiba tanítványa volt, majd Theodotion és Szümmachosz, továbbá a keresztyén Origenész fordítói illetve szöveggondozói munkássága komoly hozzájárulás volt a régi görög Ószövetség szövegének revíziójához és javításához.
