„Mielőtt könnyelműen ítéletet hoznánk…”
Novák Attila / Népszava
A gázai vérszivattyú
A Gázai övezetre zúduló izraeli légicsapások ismét a figyelem középpontjába állították ezt a körülbelül 360 négyzetkilométernyi és közel másfél milliós arab lakossággal rendelkező, kicsiny kis területet, amely méretével ellentétben már annyiszor foglalja le ismét a világ érdeklődését.
A konkrét történéseket mindannyian ismerjük, a Hamász által uralt területről a 2008 nyarán megkötött tűzszünet befejezése óta folyamatosan rakétázták Izraelt, mire válaszul a zsidó állam hadserege légicsapások tömegével pusztítja a Hamász épületeit, infrastruktúráját. A halottak jó része a Hamász milicistáiból került ki, ugyanakkor a terület kicsiny mivolta és a Hamásznak a helyi civil világba való integráltsága miatt rengeteg polgári lakos is áldozatul esett a támadásoknak. A Hamász rakétái ugyanakkor egyre mélyebben hatolnak be Izrael területére, már Ber Seva környékét is elérték ezek a rakéták, úgyhogy nem csak Szdérot városa és a Gáza környéki kibbucok, de egyre nagyobb területek kerültek a fundamentalista terror célkeresztjébe. Ez utólag is érthetővé teszi az izraeli támadást, mintha tesztelni szerették volna ellenfelük (és ellenségük) haderejét.
Ami történt, az egyébként több szempontból és többszörösen is tragikus. A világot sokkolják az utcán heverő halottak képei, az F–16-os vadászgépek és a kis rakéták látványa közötti mérhetetlen különbség, melyet a két fél eltérő haditechnikája, egyenlőtlen gazdasága és társadalmi helyzete is erősít.
Mielőtt azonban könnyelműen ítéletet hoznánk, pár tényt fel kell idéznünk.
Először is, a több évtizedig tartó izraeli megszállás után, minimum 1994, de 2005 után, amikor Ariel Saron, akkori izraeli miniszterelnök kivonult Gázából és felszámolta a tényleg botrányos gázai zsidó telepeket, a gázai palesztinok előtt ott állt az önépítkezés lehetősége. Erre akkor is megvolt minden esély, ha tudjuk, Izrael úgy vonult ki Gázából, hogy továbbra is ellenőrzése alatt tartja Gáza légikikötőit, szárazföldi és vízi határait. Mivel Izrael kivonulása unilaterális jellegű volt, a zsidó állam ezen lépése teljesen érthető. A gázai lakosság a bizalmát a Hamász iszlám fundamentalista szervezetbe vetette, amely a maga puritán szigorával, korrupcióellenes imázsával éles ellentétét alkotja a világias-nacionalista Fatah nyugatias és korrupt szervezetének. Ha a Hamászról beszélünk, le kell szögeznünk, hogy nem úgy működik, mint egy nyugati parlamenti párt, hanem egyike a Közel-Keleten elterjedt, az élet teljes spektrumát átölelő vallási-közösségi mozgalmaknak, amelyek élén nem pártelnök, hanem spirituális vezető áll. Ezek az iszlámista szervezetek (a Hamász az egyiptomi Iszlám Testvériség mozgalom mintájára jött létre) a Koránt tartják a politikai élet magyarázó elvének is, ezen- felül mecseteket, iskolákat, bölcsődéket, kórházakat (és sok más egyebet) tartanak fenn. Legitimációjuk nem a választások eredményéből származtatható, hanem spirituális beágyazottságukból és abból, hogy szoros és közvetlen, mondhatni népjóléti kapcsolatot tartanak fenn a többnyire szegény és analfabéta lakossággal. Ez a tendencia általában megfigyelhető az arab országokban, ahol a nyugatias-világias katonai diktatúrák ellen népi és elnyomó, de öntevékeny és civil iszlám fundamentalista mozgalmak szerveződnek meg, akik szabad választásokon nyerni szoktak (lásd az 1992-es algériai választásokon az Iszlám Üdvfront sikerét, majd megpuccsolását). Ezek a vonások azzal magyarázhatóak, hogy a liberális demokrácia exportként jelenik meg, ellentétben áll a törzsi és az iszlám hagyományokkal, így képviselőik kvázi idegenként hatnak ebben a szekularizáción alig átment világban.
A Hamász tehát megnyerte a gázai választásokat, és a Fatahhal való konfliktusa, annak visszavonulása óta, 2008-ban már stabilan uralta az életet. A Hamász – a Fatahhal ellentétben – nem ismeri el Izrael létét, iszlám államot képzel el nem csak a Palesztin Hatóság, de Izrael területén is, pontosabban helyette. Élesen támadja a korruptnak és istentelennek tartott, Amerika- és Nyugat-barát arab rezsimeket, nem véletlen, hogy Jordániában is be van tiltva, s Hoszni Mubarak egyiptomi rezsime sem rajong érte.
A Gázai övezetben zajló események egy éles kelet–nyugati konfliktus egyik fő terepét jelentik. A Nyugat és a fejlődő világ éppen Izrael „környékén” találkozik egymással, és köszönik szépen, de nem kérnek egymásból. A paradox éppen az, hogy a gázaiak nyomorát Izrael, az izraeli munkalehetőségek és a segélyszállítmányok enyhítették (és enyhítenék), ugyanakkor a nyugati standard szerinti modern gazdaság létrehozására esélyük sincsen, világgal való kapcsolatukat pedig ismét Izrael jelenti, azaz a hermetikusan lezárt határ. Ez egy óriási ellentmondás, hiszen a nyugati világgal való találkozás a saját elmaradottság érzését, azaz a társadalmi frusztrációt növelik.
Az izraeli külpolitikai elképzelések szerint a Gázai övezetből való kivonulás enyhítette volna a zsidó állam akkori relatíve elszigeteltségét és tompította volna az ellene irányuló kritikákat. Ez átmenetileg meg is történt, de az izraeliek nem számoltak azzal, hogy a nyomor és az iszlámizmus együtt a Hamász sikerét fogja jelenteni, amelynek következtében intenzívvé fognak válni a határ környéki települések elleni rakétatámadások. Akik egyébként Izrael akcióit embertelennek tartják, gondolkodjanak el azon, milyen lenne az, hogyha a szomszéd belövöldözne a kertjükbe vagy pedig éppen a délután az iskolából hazainduló gyerekeik közé lőne mordállyal. Igaz: távolról és primitív haditechnikával, de lövöldözne.
Amit viszont Izraelnek (értve ezalatt az izraeli elitet) meg kellene gondolnia, az az, hogyan bánjon a holokauszt tapasztalatából adódó reflexekkel. A zsidó állam katonai és politikai hagyományát jelentős mértékben határozta meg a vészkorszak. Az izraeli baloldal és jobboldal politikai kultúrája erre reflektálva is alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük és ennek egyik tartozéka az a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy „velünk többet nem történhet meg ehhez hasonló” és „meg kell torolnunk a rajtunk esett sérelmeket”, amelyből túlreakciók is következhetnek. A baj az, hogy ezt az egyébként teljesen jogos érzést nem lehet teljesen átplántálni a politikába, a geopolitikai helyzet sem teszi lehetővé azt, hogy Izrael semlegesítse és legyőzze összes ellenségét, maximum kezelni tud, mégpedig erős amerikai támogatással egy elmérgesedett helyzetet.
A másik oldalról viszont elengedhetetlen lenne az, hogy olyan palesztin középosztály fejlődjön ki Gázában, amely a konfrontáció helyett az együttélés programját választja, ez pedig nyílt szakítást kell hogy jelentsen a radikális iszlámizmussal. Amíg ezek a feltételek nem alakulnak ki, maradnak a palesztin Kasszam-rakéták, az izraeli válaszcsapások és a nyomukban megjelenő humanitárius katasztrófa. Meg persze egy virulens konfliktusforrás a földön.
