Az életről szól a történet
Forrás: Vas Népe
Tizennyolc évesen tette próbára a sors Lustig Józsefet. 1944-45-ben annyi tragédiát látott, később annyiról hallott, hogy az önsajnálatot ma is mellőzi. Az életbe menekült.
Az általa vezetett ifjúsági csoport 1948 májusában, Izrael állam kikiáltásának napján ért a haifai kikötőbe. A következő negyven év a beilleszkedésről, a családról szólt. Ennyi kellett a megnyugváshoz. Aztán a gyerekkor visszakövetelte a magáét.
Celldömölkön töltötte iskolás éveit Lustig József. Nagyszülei nevelték, bár Bécsben született 1926-ban. Szülei néhány év után elváltak, a kisfiú osztrák állampolgárként és Friz névvel került a nagyszülői házba, de már Frigyesként szerepelt az iskolai névsorban. A nagyapa marhakereskedő volt, idős emberként maradt meg az unoka emlékeiben, visszavonultan élt, amikor unokáját nevelte, meghalt a németek bevonulása előtt. A négy polgári után asztalos mesterséget kezdett tanulni a fiú. Az idős nagyszülők 1943-ban jobbnak látták, ha pesti intézetbe adják unokájukat, a zsidó hitközség kollégiumában színvonalas oktatás folyt. 1944. március 19-e, a német megszállás, majd október 15-e a nyilas hatalomátvétel után rettegéssel, bujkálással, kényszermunkával teli idő jöttek. Lustig József nem részletezi, túllép saját sorsán ennyivel: – Nálunk a múzeumban annyi tragédiáról vallanak az emberek, hogy ha kérdeznek, én csak annyit mondok magamról: az én szenvedéseimet nem lehet összehasonlítani a gettóba zártakéval, a deportáltakéval, a munkaszolgálatosokéval. 45 elején, amikor már nem tudtam hova bújni, bementem a gettóba, ott ért a felszabadítás január 18-án.
Beszéljünk hát az életről. Lustig József 1945 elején a cionista ifjúsági szervezethez csatlakozott (alijázásra, kivándorlásra készítették fel a fiatalokat). Első feladta az volt, hogy járta Budapest utcáit, kiabálva kereste az árván maradt zsidó gyerekeket. Az egyik Teréz körúti házból kézen fogva jött elő egy testvérpár. A lány tizenöt éves volt, a fiú tíz. Az orvos szülőket 44 novemberében jelentkezésre kötelezte egy nyilas parancs. Engedelmeskedtek és soha többé nem kerültek elő. A lány, Éva (Chava) lett később Lustig József felesége. Negyven gyerek tartozott az akkor 19 éves Lustig József csoportjába. 1947 karácsonyán szöktették át a gyerekeket Ausztriába, majd Olaszországban lapultak hónapokig, mire hajóra szállhattak. A megérkezés Erecbe (az ősi földre) az állam kikiáltásának napjára esett. Josef Lustig nem érzelmes ember, de ezt jelképesnek tartja.
Kibucba kerültek a libanoni határ közelében. Foglalkoztak mindennel, amire szükség volt, földet műveltek, építettek, harcolni is megtanultak. Egy év múlva önálló kibucot alapítottak a magyarok, létezik ma is, de a Lustig házaspár rájött, ha be akarnak illeszkedni, meg akarnak tanulni héberül, el kell hagyniuk a magyar közeget. Jeruzsálembe mentek, minden munkát elvállaltak, mert tanulni akartak. Először Éva (Chava) végezte el a tanítóképzőt. Utána Josef a testnevelés szakot. Kinevezésük Cfát városba szólt. Itt nevelték fel két gyermeküket, itt tanítottak, Josef tanfelügyelő, az észak-izraeli sportügyek felelőse lett.
Életük a 80-as évek közepén vett fordulatot. Egyre több turista, régi ismerős jött Magyarországról. Kísérgették őket ide-oda Izraelben, többször jártak Jad Vasemben, mire rájöttek: a magyar zsidóságról alig szól valami, pedig minden bevándorló náció megmutatja honnan jött, hogyan élt. És akkor a Lustig házaspár és baráti társasága elhatározta, hogy tesz valamit. Írtak egy felhívást (magyarul és héberül), kérték, ki amivel tudja, segítse a magyar anyanyelvű zsidóság emlékének megörökítését. Kértek egy helyiséget a városi könyvtárban, így lett a postacímük. Munkakörénél fogva a legmozgékonyabb ember Lustig József volt az alapítók között, ezért őt bízták meg a szórólap terjesztésével, a szervezés napi ügyeivel.
1985-ben kezdődött, azóta nincs nap, hogy ne érkezne a gyűjtemény címére levél, küldemény, ajándék. 1988-ban, az izraeli állam megalakulásának negyvenedik évfordulóján meg tudták nyitni a magyar anyanyelvű zsidóság emlékhelyét Cfátban: egy helyiség volt. A szobából hamar kicsordultak a tárgyak. 1990-ben megvett az alapítvány egy kisebb házat. Azóta a Magyarországról érkező turisták, politikusok, művészek, diákok Cfátba szinte ugyanúgy ellátogatnak, mint Jad Vasembe. A cfáti múzeumban egyetlen szoba emlékeztet a holokausztra. A múzeum a magyar nyelvterületen évszázadokig élt zsidók kultúrájáról, vallásáról, szokásairól – az életről szól.
Josef Lustig ötven év távollét után alapítványi ügyek miatt kezdett Magyarországra utazni. Celldömölkön mindössze kétszer járt, a temetőben, nagyapja sírjánál.
– Szomorú a kapcsolatom ifjúságom városával. Nincs kihez mennem, nincs mit néznem Celldömölkön. Nyom nélkül tűnt el a zsidó iskola, az ortodox, a neológ zsinagóga. A családok odavesztek. Levélben fordultam több mint tíz éve a celldömölki polgármesterhez: kértem, küldjön valami emléket, dokumentumot a múzeum számára. Nem kaptam választ. Aztán úgy fél évvel ezelőtt egy pesti csoportot vezettem végig a múzeumon. Engem is kérdezgettek, hova való vagyok. Celldömölki, mondtam, azt is, hogyan jártam a levelemmel. A végén odajött hozzám egy férfi. Bemutatkozott, és azt mondta, hogy Kiss Péter (celli születésű) miniszter titkárságán dolgozik, segíteni fog. Köszöntem, de nem vártam semmit. Nagy meglepetésemre, két hét múlva levelet kaptam tőle, és egy ajánlatot: ha legközelebb Budapesten vagyok, találkozni szeretne velem a miniszter.
És a történet vége: október közepén a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elismerő oklevél átadására hívta Josef Lustigot Lomnici Zoltán, Gergely Judit, Jorge Diener társaságában. Majd sor került a Kiss Péterrel való találkozásra, amelyen a celldömölki zsidóságra vonatkozó dokumentumok másolatát adta át a miniszter Josef Lustignak (az anyagot városvezetés kérésére a megyei levéltár állította össze).
– Kicsit megöregedtünk – mondja Josef Lustig. – A múzeumalapítás óta eltelt 20-25 év, a kuratóriumot meg kell fiatalítani, hogy teljesíthessük küldetésünk. Minden elpusztult magyar hitközséget szeretnénk egy-egy tárggyal, képpel, könyvvel megmutatni. Láttam egy filmet nemrég a kőszegi zsinagóga állapotáról. A kőszegi hitközség is odaveszett, az emberekről, a zsinagógáról sincs emlékünk, pedig nálunk jó helyen volna, nagy becsben volna.
