Különbéke
Szilágyi Iván Péter
Kocsor Judit és László Klára szerkesztésében, Különbéke címmel rendhagyó és hiánypótló kötet jelent meg nemrégen. A könyv az Ariadne csoport tagjait megszólaltatva embermentők és túlélők visszaemlékezéseit tartalmazza, sok-sok eredeti dokumentummal, képpel és hol megrendítő, hol felemelő, de mindenképpen őszinte és nyílt visszaemlékezésekkel. A Különbéke híres és közismert hősök helyett mindennapi emberekről szól, akik nehéz időkben engedtek lelkiismeretük parancsának. Érdekes és tanulságos képet kaphatunk a vallásosság és az önfeláldozás összefüggéseiről és arról, hogy kikből, milyen hátterű emberekből válhat embermentő. László Klára szociológussal, az OR-ZSE egyetemi docensével a Különbékéről és annak esélyeiről beszélgettünk.
k__l__nb__ke.jpgMire utal a cím: Különbéke?
Azért javasoltuk, mert az Ariadne-csoportnak a mű alapjául szolgáló találkozóin arra törekedtünk, hogy a minket körülvevő társadalom viharaival és harcaival szemben a megbékélés légkörét hozzuk el. Ez mind a holokauszt-túlélőknek, mind az embermentőknek nagyon fontos. Teret és időt kellett teremteni ahhoz, hogy a sebek begyógyulhassanak és a hőstettek ne merüljenek feledésbe. Könyvünkben számos visszaemlékező elmondta, hogy a külső világgal szemben kis csoportunk keretein belül milyen fantasztikus, felszabadító a hangulat.
Hogy érzi, a magyar társadalomban van igény erre a párbeszédre, a múlt kulturált és egymás érzéseit tiszteletben tartó feldolgozására?
Azt nem tudom, hogy van-e rá igény, de egy biztos: Magyarországnak nagy szüksége lenne arra, hogy szembenézzen a múltjával és levonja annak tanulságait. Társadalmunk nagy hiányossága, hogy például Németországgal szemben – ahol nagyon, sőt fájóan őszintén feldolgozták a náci múlt bűneit – nálunk a többség nem nézett őszintén önmagába. A holokauszt fogalma úgy üresedett ki, hogy közben jóformán nem történt semmi változás az emberi fejekben. Puszta formasággá vált a megemlékezés a múlt bűneiről, áldozatairól és hőseiről. Egy emléknapba besűríteni mindent nagy hiba, hiszen ezzel túl sokat és túl gyorsan akarnak adni a közvéleménynek, amivel épp az ellenkező hatást érik el, mint amit szeretnének. A vészkorszakról beszélni kell, de nem csak egy napig, hanem folyamatosan és feldolgozható mennyiségben. Újra át kellene venni a múlt borzalmait kiváltó okokat, társadalmi folyamatokat, és meg kell nevezni azokat a szavakat, amelyek a gyűlölethez vezettek. Főként az iskolai oktatásban lenne nagy szükség erre, hogy megelőzzük az antiszemitizmus újbóli megerősödését. Ugyanis sajnos van igazság abban a fanyar kijelentésben, hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus, de igény lenne rá…
Nem egyszer előfordult már, hogy megemlékezéseken, vagy , a témával foglalkozó cikkekben és könyvekben csak felszínesen említik meg az embermentőket. Rideg és hideg felsorolások, névsorolvasások formájában. Mi lehet ennek az oka?
Az embermentők közül általában csak a híres és ismert neveket szokták emlegetni, mint Raoul Wallenbergé vagy Antall József édesapjáé. Az egyszerű, hétköznapi emberekről, hősökről kevés szó esik. Maximum utalnak rájuk, de azt is csak általánosságban. Hosszú évtizedekig senki sem köszönte meg nekik, amit tettek, hivatalos elismertetésük pedig – például a Világ Igazai kitüntetés megítélése –rengeteg időt vesz igénybe. Ami magában nem baj, hiszen az alaposság fontos kritérium a kitüntetések odaítélése során, de az évek mennek, és sokszor már túl későn, csak posztumusz ismerik el az embermentésben részt vevőket. Ennek a hiányát érzik a még élő embermentők is. Nem sokat akarnak ők, csak annyit, hogy legalább név szerint emlékezzenek meg róluk. A kárpótláshoz hasonlóan ezen emberek elismerése is megkésett. Pedig tetteik fontos példák lehetnének ma is, hogy így is lehet élni.
A jobboldali politikusok és értelmiség egy része rendszeresen kifogásolja, hogy a holokauszt áldozatai mellett miért nem beszélnek többet az embermentőkről is. Ez valós probléma vagy csak a téma átpolitizálása?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Az adatok makacs dolgok, és ezek arról tanúskodnak, hogy nemzetközi összevetésben Magyarországon kevesebb embermentő működött, mint például a Benelux Államokban, Dániában vagy éppen Romániában, ahol a Vasgárdának szintén voltak áldozatai, de a társadalom nem asszisztált ilyen mértékben saját kisebbségeinek kiirtásához. Másrészről viszont abban tényleg van igazság, hogy a túlélők fájdalmas és megrázó történetei, az egyéni szenvedések és veszteségek ismertetése sokszor nem engedtek kellő teret és figyelmet az embermentésben részt vevők történeteinek. Ez kezdetben feszültséget okozott, sérelmeket hozott fel az Ariadne-csoport ülésein is, ahol embermentők és megmentett túlélők közösen beszélgettek a múltról. Véletlenül sem szerettünk volna egy „sírós csoportot” csinálni, és úgy érzem, hogy kezdeményezésünk nem lett ilyen. Az első ülések csöndje és sérelmei után mentők és mentettek elkezdtek közösen gondolkozni és nem utolsósorban dolgozni: emléktáblákat állítottunk és kiállításokat terveztünk, melyek életre hívásában nagyon aktívak voltak mind a túlélők, mind az embermetők. Ezek a többségében vallásos, keresztény nevelést kapott emberek nemcsak régen, hanem ma is igen sokat tesznek a kölcsönös megértésért. Ez már történelem? című kiállításunkon például közös tablókon ismertettük egy embermentő és egy üldözött életét. A kiállítást tagjaink és szervezőink közreműködésével állítottuk össze, nem pedig profi történészek és levéltárosok bevonásával. Létrehozásában nagy szerepe volt pszichológus végzettségű kollégámnak, Kocsor Juditnak.
A hála és a köszönetnyilvánítás hétköznapi értelemben teljesen más, mintha az ember az életének megmentéséért mond köszönetet valakinek. Ez szinte felfoghatatlan a mai világban. A csoportjukban résztvevő túlélők és embermentők hogyan tudták feldolgozni, kezelni ezt az embert próbáló szituációt?
Beszélgetős csoportot szerettünk volna csinálni, amelyből egy idő után cselekvő, különböző kezdeményezéseket útjára indító szervezet lett. Létrehozásában nagyon sokat segített Virág Teréz tanítása és emléke, aki a hazai holokausztkutatás és feldolgozás egyik legkiemelkedőbb alakja. Több mint tíz évig dolgoztam vele, és a tőle jött az a gondolat, hogy mi nem egy újabb terápiás vagy önismereti csoportot szerettünk volna szervezni, hanem a találkozások csoportját. Egy szervezett formát, keretet, ahol érintkezhet egymással mentő és megmentett. Kezdetben tizenhatan voltunk, és a Bálint Házban jöttünk össze. Először mindenki kicsit visszafogott volt, és nehezen tudott mit kezdeni a helyzettel. Aztán szépen fokozatosan a csoport elkezdett önmagától működni, és tagjai magánemberként is közelebb kerültek egymáshoz, összekapcsolódtak. Egy idő után már akkor is összegyűltek és találkoztak volna, ha mi ezt nem kezdeményezzük központilag. Mindenkinek megvolt a másik telefonszáma, rendszeresen hívták egymást, és figyeltek a csoporttársaikra.
Mennyi időt vett igénybe ez a közeledés, és elsősorban kik között alakultak ki kapcsolatok?
Könnyen ismerkedtek össze az emberek és ebben nagyon sokat segített a kölcsönös érdeklődés egymás iránt. Először mindenki elmondta a maga történetét, és aztán jöttek a kérdések. Ezek nagyon finom és tapintatos érdeklődések voltak, mindenki tiszteletben tartotta a másik érzéseit. Nem különült el a két csoport egymástól, sőt a túlélők – akik korábban nem ismerték egymást – először az embermentőkkel ismerkedtek meg. A mentők esetében kicsit más volt a helyzet, mivel ők többen szervezetileg csatlakoztak a csoporthoz és így már régóta kapcsolatban voltak egymással. A csoport másképpen működött az üléseken és azokon kívül. Egyéni kapcsolatok, majd barátságok szövődtek, amelyek nem a klikkesedés, hanem a szimpátia alapján jöttek létre. Tudni kell, hogy beilleszkedni egy csoportba nem könnyű dolog, hiszen az ember az ülések során visszajelzéseket kap magáról, akaratlanul is tükröt állítanak elé. Ehhez képest a mi csoportunkban nagyon jól és gyorsan egymásra találtak az emberek. Nemcsak barátok lettek, hanem felelősnek is érezték magukat a másikért. „Telefonos riadólánc” alakult ki köztük, melynek keretében rendszeresen felhívták egymást, hogy megtudják, jól van-e a másik. Ez az idősek közötti erős kötelék, hálózat egyébként nem jellemző Magyarországon, de például Dániában gyakori. A személyes barátságok mellett csoportként is rendszeresen összeülünk, és csak nyáron tartunk egy hónap szünetet.
Hogyan jutottak el a csoport tagjaihoz, az embermentőhöz és a túlélőkhöz?
Önkéntesen lehetett jelentkezni, közzétettünk egy felhívást, amelyben első generációs mentőket és túlélőket kerestünk a Párbeszéd a toleranciáért program keretében. Kezdetben mindhárom generációnak külön csoportot szerettünk volna, de csak az első és – néhány évig – a második generációnak szóló csoport bizonyult életképesnek. A harmadik generációt nemcsak a túlélők, hanem az embermentők között is nagyon nehéz megszólítani, elhívni. Nagyon keveset tudnak a múltról, szüleik, nagyszüleik hőstetteiről. Az embermentők családjaira is jellemző, hogy otthon nem nagyon beszéltek ezekről a dolgokról, talán azért, mert féltek, hogy családtagjaik nem fogják normálisnak tartani tetteiket. Hiszen már a múltban sem számított átlagos és elfogadott dolognak, hogy valaki kockára tegye az életét a másikért, például azáltal, hogy odaadja a keresztlevelét üldözött zsidó embertársának.
Túlélők és megmentőik egyébként az ilyen csoportokon kívül felvették a kapcsolatot egymással?
A legtöbb esetben nem, koncentrációs táborokból való hazatérésüket követően nagy volt a túlélők részéről az ország és polgárai iránti bizalmatlanság, gyanakvás, hiszen részben volt agresszoraikkal kellett együtt élniük. Emiatt bezárkóztak, és próbáltak felejteni, túllépni a múlton. Érdekes, hogy azok a túlélők, akik nem maradtak Magyarországon, hanem például Izraelben kezdtek új életet, sokkal jobb és feszültségmentesebb életet tudtak élni. Nem lettek „mérgelődő” közép-európai zsidók.
Hogyan és hol adták ki könyvüket?
A megmentőkről és túlélőkről szóló kiállítás kapcsán Mészáros Judit vetette fel a könyvírás ötletét. Több kiadót is megkerestünk, végül a Bencés Kiadó támogatta az elgondolást. A legtöbb más helyen nemet mondtak, nem is elsősorban a téma, hanem a pénz hiánya miatt. A Bencés Kiadóhoz egy véletlen ismeretség folytán jutottunk el. Érdekes, hogy ők egyébként is el szerettek volna indítani egy ilyen témájú sorozatot, amelynek így ez lett az első darabja. Csodálatosan egybeesett az ő nyíltságuk és a mi törekvésünk. Várszegi Asztrik is fogadta csoportunkat a több száz bencés diák előtt tartott könyvbemutatón Pannonhalmán.
Milyen példányban jelent meg a könyv. és hol lehet hozzájutni?
1000 példányban adtuk ki, főként a Ferenciek tere 9.-ben lévő Bencés könyvesboltban lehet megvásárolni. A könyv bemutatása sajnos egybeesett a Hollán Ernő utcai antifasiszta tüntetéssel, így sokan nem tudtak eljönni, éppen ezért ősszel szeretnénk egy újabb bemutatót szervezni. Minél több olvasóhoz és főként iskolai könyvtárakba szeretnénk eljuttatni a Különbékét.
Különbéke. Embermentők és túlélők beszélgetései a holokausztról. Szerkesztette Kocsor Judit és László Klári. Historia pro futuro sorozat. Sorozatszerkesztő Várszegi Asztrik. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008. 241 oldal, 2000 Ft
