„A magyar elit elkövetett néhány erőszakos tettet nemzetiségeivel szemben”
Ormos Mária sorozata két évszázad sorsfordulóit értelmezi újra
Hamvay Péter / Forrás: Népszava
Történelmi előadássorozatot indított a József Attila Színház, a Mi XX. századunk címmel. Ormos Mária akadémikus eleveníti fel az évad során havonta jelentkező előadássorozatban a magyar történelem legfontosabb sorsfordulóit.
Az első alkalommal telt hát előtt megrendezett esten a kiegyezés került terítékre. A történész világos érvelése számos ponton cáfolta a boldog békeévekről vagy éppen a tékozló dzsentrivilágról élő illúziókat, és a kiegyezést reális kompromisszumnak láttatja, a korabeli elit viselkedését pedig ésszerűnek.
A kiegyezést reális kompromisszumként szokás tanítani a középiskolában, amely az adott pillanatban kiharcolható volt, ám a magyar uralkodó elit nem volt képes élni az átfogó megállapodás adta lehetőségekkel, és képtelennek bizonyult válaszolni a kor legégetőbb kéréseire, a föld- és a nemzetiségi kérdésre. Ormos Mária eladásából kiderült: bár a magyar elit elkövetett néhány rövidlátó és erőszakos tettet nemzetiségeivel szemben, akkoriban a világ egyetlen országában sem volt képes a többség egyenlő jogokat biztosítani a kisebbségeinek. Ráadásul a humánusabb nemzetiségi politikával sem lehetett volna elkerülni Trianont, hiszen a nemzetiségiek többségének ekkor már kevés volt az autonómia.
Szűknek bizonyult a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiója hétfő este, hiszen a közönség, akik között történészek, színházi emberek is jócskán akadtak, megtöltötték a termet. A szerény díszletek és Besenczi Árpád, illetve Márkó Eszter szavalatai sajnos kevéssé pótolták a nyilvános előadásoktól ma már elvárt vizuális elemeket.
A történész számos teóriával leszámolt, amely makacsul tartja magát a közvélekedésben. Természetesen 1849-cel kezdte a történetet, nagy súlyt fektetve a belső és a külső emigráció elemzésére. Megállapította, hogy az elbukott szabadságharc után hiába volt több tízezer bujdosó – akik a kényszersorozások elől rejtekeztek –, külső segítség híján nem válhattak afféle partizánsereggé.
A londoni, párizsi, majd torinói központú emigráció, bár számszerűen csekély volt – 1000-1500 embert jelentett –, ám a magyar politikai és szellemi élet krémje képviselte magát e csoportban. Kossuth, Teleki és Klapka kormánykörökkel és már emigránsokkal is kapcsolatba kerültek. Ekkor derült ki számukra, hogy akkor már jóformán nem volt olyan román erő, akik a perszonálunióval vagy a birodalom trialista átszervezésével megelégedett volna. A szerbek igényei már 1848-ban meghaladták a későbbi trianoni határokat.
A kiegyezést elősegítő okok között a professzor megemlítette a külpolitikai helyzetet. Az ötvenes-hatvanas években Ausztria a poroszoktól elszenvedett katonai kudarc után végleg kiszorulni látszott a német egységből. Ám amíg a magyar politika 1861-ben még nem akar hallani engedményekről, Kossuth konföderációs tervétől és attól, hogy az 1862-es erdélyi országgyűlés a románt tette hivatalos nyelvvé, megriadt, és Bécs felé közeledett.
Ormos ugyanakkor hangsúlyozta, a kiegyezés papíron egyenlő jogokat biztosított a magyar és osztrák államrésznek, ám a valóságban a közös ügyek osztrák ügyek maradtak. Igaz, a kiegyezés előnyei számosak voltak, a legfontosabb talán, hogy a Magyarország hallatlan gazdasági fellendülésen ment keresztül. A nemzeti virágzás mégsem változtatott azon a tényen, hogy Magyarország korlátozott szuverenitású államnak volt tekinthető – hiszen például nem köthetett nemzetközi szerződéseket –, de belső ügyeiben bőséges autonómiát élvezett.
A Kiegyezés helyes megítélése nagyban segíthet abban, hogy hazánk történelmét ne valamiféle fátumszerű sorstragédiának lássuk, a történelem tényeit pedig ne a jelenkor előítéletes gondolkodásával szemléljük.
