Shalom Israel – Kalkutta apadó zsidó közösségének utolsó őrzője
AP – Haaretz.com cikke alapján
Kalkutta, India – Egy görnyedt hátú ember verekszi át magát a kaotikus városon, generációk súlyával a vállán. Átpréseli magát a teaárusok és útszéli villanyszerelők standjai között, várakozó riksákat kerülget és dudáló autók között keresi útját. Végigmegy egy sor, csillogó hajcsatokat kínáló árus mellett, majd végre befordul az egyik asztal után és egy rozsdás kaput nyit ki, amely rejtve van az utca forgataga elől.
Shalom Israel, egyike az utolsó zsidóknak Kalkuttában, elérte úti célját a pókhálóval borított kis zsinagógát, amely egykoron csodálatos kapukkal dicsekedhetett, melyek manapság szinte mindig csukva vannak, s tornyai kíváncsian csavarodnak a monszunfelhők felé. Israel minden pénteken eljön ide, hogy gyertyát gyújtson és elmondja imáit, valamint leellenőrizze a megmaradt három zsinagógát melyek eléggé bizonytalanul ugyan, de még állnak, mint a múlt gazdagságának mementói. Legtöbbször ő az egyetlen látogató.
Valamikor több mint 5000 zsidó lakott a hemzsegő kikötővárosban, de ma alig vannak félszázan.
A harmincnyolc éves Israel az egyetlen olyan helyen él a városban, ahol nem számít kisebbségnek, a zsidó temetőben. Ő ápolja az apja, nagyapja, dédapja és minden rokona sírját azzal a többi kétezer sírral együtt többi kétezerrel amelyek a temetőben találhatók.
Szintén ápolja és segíti azt a két tucat öreget, akik még élnek a zsidó közösségből. Ő temeti el őket, ha elmennek, ő csinál mindent, ami a zsidó rítussal összefügg. Sőt, hogy kóser húsa legyen, még a vágást is magának csinálja.
Nem könnyű utolsónak lenni a népéből.
„Csak idő kérdése, hogy az emberek mikor halnak meg, vagy költöznek el” mondja Israel „Nincs itt jövő… az elkerülhetetlennel pedig még én sem harcolhatok.”
És sajnos pontosan így van. Újranépesíteni a zsidó közösséget eléggé bajos lenne Kalkuttában. Nem túl sok pártában maradt zsidó nő van a környéken. Israel is szingli és nem ismer zsidó nőt a környéken, aki 60 évesnél fiatalabb lenne. Nővére egy hinduhoz ment férjül, amiért az öregek ki is átkozták. Az utolsó zsidó esküvőre mindenki nagyon jól emlékszik a közösségben, bár eléggé régen 1982-ben volt.
Fáradt a kalkuttai melegtől és attól az örökségtől, amit őseitől kapott. Tisztában van vele, hogy a több-száz éves közösség vele fog halni, de nem látja, hogy bármit is tehetne ellene, csak ápolja és támogatja a közösség maradékát és fújdogálja a közösség halványuló parazsát.
„Én láttam, hogy milyen volt ez a közösség. És látom, hogy milyen most…” majd elcsuklik a hangja.
Israel sikeresen éli túl a mindennapjait, bár fizikailag rossz állapotban van a különböző munkáktól, amiket a megélhetéséért csinál, valamint a lelki tehertől, ami a közösség felől ránehezedik, s mivel belefáradt abba, hogy mindenkinek elmagyarázza mit jelent a kipa viselete, ezért azt napközben a zsebében hordja, de minden este, amikor hazafelé baktat visszarakja a fejére, hogy érezze azt, amit egész nap szeretett volna.
Országában 1.1 milliárd ember él, amiből durva becslések szerint kb. 5000 a zsidó. Nem elég ahoz, hogy különálló csoportként legyenek kezelve Indiában. Zsidők először 250 éve, kereskedőként érkeztek Indiába, legtöbbjük Mumbai-ba, ami a legsokszínűbb városa az országnak.
Kalkutta első zsidói a 18. század végén érkeztek Indiába, a bagdadi zsidók leszármazottaiként, akik Iránból, Irakból és Szíriából származtak. Gyémántkereskedők, ingatlanfejlesztők, exportőrök, fűszernagykereskedők és pékek – az egyik zsidó pékség, ami híres volt szilvás süteményéről még mindig áll és az alapító utáni nyolcadik generációs unoka igazgatja. Taxik és riksák még most is végigszáguldanak a régi zsinagóga utcáján és egyéb prominens zsidókról elnevezett utakon.
A zsidó közösség öt zsinagógát és két iskolát épített az idők folyamán. Manapság, 700 diákja van az Elias Meyer Szabadegyetem és Talmud Tóra iskolának De sajnos egy zsidó sincs köztük, és az iskolában sem tanítanak már semmit, ami a zsidósághoz kapcsolódna.
Az 1930-as és 40-es években Kalkutta egy nyüzsgő, zsúfolt csomópont volt, és a zsidók egy kemény, de apró közösséget alkottak és az esküvőkön és egyéb örömünnepeken csak úgy hömpölygött a tömeg a zsinagógák környékén. Gyakoriak voltak a zsidó játékosok az ügetőkön, még ma is emlékeznek olyan zsidó tulajdonú lovakra, amik hírnévre tettek szert a városban, mint Harci Tánc, Fekete Játék vagy éppen Támadás. Emellett gyakori vendégei voltak az elegáns éttermeknek is. Nagyon ritkán voltak csak kitéve diszkriminációnak, első sorban azért mert „nagyon kevesen tudták rólunk, hogy kik vagyunk” mondja Iam Zackariah, 64 éves.
Mint egy közösség, „Túl kevesen voltunk, hogy zaklassanak minket”, mondja. „Annyi más ember volt, akiket piszkálni lehetett – muszlimok a hindukak, alsóbb osztálybeliek a felsőbb osztálybelieket. Miért választottak volna pont minket?”
Az indiai függetlenség megszületésekor, 1947-ben és Izrael megalapításával a következő éveben kezdődtek el a kalkuttai zsidók végórái. Nagyon sokan elköltöztek a zsidó államba, mások Európába vagy az Egyesült Államokba mentek jobb üzleti lehetőségek utána kutatva.
És bár néhányan ott maradtak, az élet mégis nagyon megváltozott számukra. Az imák alatt a nők elhagyták a balkont, ahol normál esetben mindig ültek, és a férfiak mellett foglaltak helyet a földszinteken, másképpen az egész zsinagóga üresnek hatott volna. Lassanként a sakterek elrakták a késeiket, a pékek eloltották a kemencéikben a tüzet és a zsidó tanárok összecsomagolták héber nyelvű könyveiket. A legerősebbek maradtak csak, akik vigyázni akartak öregedő szüleikre, fel akarták ott nevelni gyermekeiket, vagy egyszerűen csak Kalkuttát érezték az igazi otthonuknak.
Aline Cohen, 62 éves már a közösség fordulónapja után született, de még mindig emlékszik azokra a napokra, amikor nyüzsgő ünnepek és fesztiválok jellemezték a zsidó kisebbséget a városban. Manapság már nincs elég ember, aki képes lenne elmenni a zsinagógába, hogy meg legyen a minyen, a tíz férfi, aki szükséges lenne a teljes imádkozáshoz. És csak a külföldről odatévedők jönnek, hogy látogassák a zsinagógógákat. Csak nagyon ritkán jön össze a közösség, főleg a temetéseken, de sajnos már ott is egyre ritkábban.
„Nagyon magányos így,” mondja Cohen, akinek három gyereke Kalkuttában nevelkedett, de már azóta elhagyták a várost. „Mindannyiunknak vannak nem-zsidó barátai, de… itt van ez a lelki magányosság. Hiányoznak a szombati istentiszteletek… Hiányzik a közösségi érzés.”
Shalom Israel sohasem tudta igazán, hogy mit jelent valóban a közösség részének lenni. Az egyetlen zsidó barátja az öccse volt, aki most készül Izraelbe költözni, valamint a húga.
Israel egy kicsi, foltozott viskóban lakik a zsidó temetőben, csak pár lépésre az apja sírjától. A látogatók gyakran furcsának tartják a dolgot, de ő azt mondja, hogy így érzi magát a legbékésebben ebben a rohanó városban.
Cohen nagyon aggódik Shalom Israelért, hogy mi fog vele történni, amikor már az öregek sem lesznek. Azt mondja, a fiúnak ki kéne vándorolnia Izraelbe, de ő nem fog. „Hogyha 40 vagy 50 évesen elköltöznék Izraelbe, mi értelme lenne annak?” – mondja.
Valamint emellett mi lenne a kalkuttai zsidókkal nélküle?
Megmutatja a tennivalóinak a listáját is, több időset orvoshoz kell vinnie, másokat a fogorvoshoz, egy másikat hallásvizsgálatra, ellenőrizni a zsinagógákat, lenyírni a füvet a temetőben és meglátogatni az egyedül élőket.
Fizetést is kap a közösségtől mindezért, amit csinál, de azt mondja nem a pénz a lényeg, mert „ez ad értelmet a mindennapjaimnak, és még egy okot arra, hogy ide tartozzak”
„A közösség szépen tűnik el a semmibe” mondja. „De én megpróbálom fenntartani, amíg csak lehet.”
