Neológia, ortodoxia, status quo
Deutsch Gábor
A 19. században Eötvös József nagyon jóindulatúan, mert azt akarta, hogy a zsidó bevett vallás legyen, és a többi történelmi egyházhoz hasonlóan felső- és alsóházi képviselettel rendelkezzen, kongresszust kezdeményezett.
Rabbit nem hívtak meg, mert ideológiával nem szándékoztak foglalkozni. Tudták, ahány imaház, annyi szellemiség. Válasszon mindenki meggyőződése vagy neveltetése szerint. A cél az egységes képviselet megteremtése volt, és az, hogy a kötelező és választható iskoláztatás problémájára megoldást találjanak.
A hagyományhoz erősen ragaszkodók megalakították a Hitőr Egyletet, és el is érték a rabbik részvételét a tanácskozáson. Ennek ellenére a kongresszus hangulata kezdetben meglepően kedvezőnek bizonyult. Egy idő után az elnöklő tekintélyes szemorvos, Hirschler Ignác hibát követett el. A következő mondatot javasolta bevenni a szervezeti szabályzatba: „Minden hitközség ragaszkodik a mózesi hagyományokhoz.” Ezek szerint a rabbinikus döntvényekhez nem. Joszef Káró szabálygyűjteménye az utóbbit is magában foglalja. Válaszul a Hitőr Egylet tagjainak jelentős része elhagyta a termet. A tanácskozás folytatta munkáját, és akik a határozatot elfogadták, azokat kongresszusiaknak nevezték, a kivonulók és a határozat ellen szavazók némi vita után vállalták az ortodox (helyes hitű) megnevezést. A kongresszusiakat ők illették a neológ (újító) jelzővel.
Most nincs terünk részletekre kitérni, de már utaltunk rá (Új Élet, aug. 15.), hogy a közvélemény által ezen szóval kifejezett vallási minősítés manapság talán két templomra illik. Egy egész hitközséget e fogalommal illetni értelmezhetetlen.
Az Ortodox Hitközség bejegyzését a parlament 1873-ban elfogadta és nyilvántartásba vette. Főleg a vidéki zsidóság csatlakozott nagy számban a hitközséghez. A fővárosban az arány szerényebb volt. A kettéválás – vagy Jákob Katz szavaival „a végzetes szakadás” – drámai problémákat okozott. Családtagok kerültek egymással szembe, nem ült egy asztalhoz szülő és gyermeke, házasságok bomlottak fel stb. Sokan voltak vallásos emberek, akik tragédiának érezték e szakadást, és egyik hitközséghez sem csatlakoztak. Status quók lettek. Tehát semlegesek. A megnevezést a galgóci rabbi írta le elsőnek. Ők a kongresszus előtti állapot visszaállítását szorgalmazták.
A Vasvári Pál utcai templom e vonalhoz tartozott. El tudták magukat tartani, pedig különállásukért mindkét oldalról támadás zúdult rájuk. Máhárám Schik huszti rabbi kiátkozó nyilatkozata lényegében máig érvényes, mert ezen nem lehet változtatni.
Wolf Suszmann, a Vasvári imaház jámbor rabbija, a pozsonyi mester névrokona és tanítványa nem bírta elviselni a konfliktust, visszavonult Pozsonyba, ott is halt meg. Bár több helyen szolgált, csak a Vasvári Pál utcai zsinagógát neveztette meg sírkövén tevékenysége színhelyéül.
A status quo hívek külön országos szövetséget nem alkottak, mert nem akarták a zsidóság további aprózódását. 1928-ban azonban 23 vidéki szervezet mégis szövetséget hozott létre. Pesti közösségek, éppen az egységet féltve, nem csatlakoztak hozzájuk. A szövetség megalakításának több oka is lehetett. Sok helyen az ortodoxok a rituális ellátást megtagadták az említettektől, a neológ szolgáltatást pedig ők nem fogadták el. Nem láttak más választást, mint az önállóságot. Politikai elképzelés is szerepet játszott.
Remélték, hogy vezető lelkészük, a nyíregyházi Bernstein Béla történész rabbi, a szabadságharc krónikaírója talán felsőházi tag lehet. Így három zsidó képviselő ült volna a felsőházban. Ez a kísérlet nem sikerült. Bernstein Béla ideológiát fogalmazott meg a mozgalma számára: „Nem vagyunk neológok, mert azok a haladást hirdetik ugyan, de a hagyományt hanyagolják. Nem vagyunk ortodoxok, mert ők a hagyományt ápolják ugyan, de a haladást hanyagolják. Status quo ezek szerint hagyomány és haladás.” Egyszerűsítve a dolgot, már nem vagyunk neológok, de még nem vagyunk ortodoxok. Tehát közbensők. Itt már nem semlegesről beszélünk, hanem közbensőkről.
A jelenlegi közfelfogásnak ez az elfogadott minősítése. Ezért állunk értetlenül az EMIH névválasztása előtt. Tévedés az is, hogy a háború előtt három lábon állt a zsidóság. Talán ne mondjunk tévedést, hanem sántít ez a megállapítás. Ugyanis az ortodox hitközségek száma 1941-es felmérések szerint 285, a kongreszszusiaké a fiókhitközségekkel együtt 196, a Status Quo Szövetséghez tartozóké 24 volt.
A status quo felfogás a „végzetes” szakítást mindig is tragédiának érezte. Erről ne feledkezzünk meg!
(Forrás: Új Élet)
