Izrael új módon viszonyul Oroszországhoz?
Forrás: OrientPress
Ehud Olmert izraeli miniszterelnök a korábbi tervvel ellentétben mégsem látogat Moszkvába szeptember 14-én. Az utazás látszólag az izraeli rendőrség szeptember 7-én kiadott, korrupcióval és hivatali visszaéléssel kapcsolatos vádemelési javaslata miatt marad el.
Ugyanakkor joggal merülhet fel, ha Olmert pusztán a feszült belpolitikai helyzet okán nem tud Oroszországba utazni, ez esetben küldhetne maga helyett egy magas rangú izraeli politikust, vagy akár át is ütemezhették volna a találkozót. Tel Aviv valójában változtatni kíván Moszkvával szembeni stratégiáján.
Az orosz-izraeli kapcsolatok hullámzása még az 1940-es évek végén, a Szovjetunió és a frissen létrejött zsidó állammal indult. Ezt követte egy olyan időszak, amely során a szovjetek Izrael ellenségeit – leginkább Egyiptomot és Szíriát – patronálták az USA közel-keleti térnyerése ellenében, Izrael fenyegetése pusztán ezzel együttjáró mellékhatásként jelentkezett. A hidegháború végével azonban Moszkva visszahúzódott a közel-keleti térségből – a látványos támogatások szintjén.
Izrael legjelentősebb egzisztenciális fenyegetése nem az arab államokkal hozható összefüggésbe, hanem sokkal inkább egy globális hatalom térségbeli törekvéseivel. Más szóval; Izrael szomszédjai pusztán akkor válnak komoly fenyegetés forrásává, amennyiben valaki segíti jól szervezetté tenni őket, illetve hozzájárul a felfegyverzésükhöz, hogy a zsidó államra csapást tudjanak mérni. Mialatt Izrael békét kötött Egyiptommal és Jordániával, valamint hasonló kapcsolatra törekszik Szíriával is, egyáltalán nem garantálható, hogy egy globális hatalom nem kínál fel alternatívát – amely alternatívákból eddig hiány volt a hidegháború óta – a zsidó állam szomszédjainak.
Az újjáéledő Oroszország pont egy ilyen globális hatalom, amely megpróbál a Közel-Keleten is potenciális szövetségeseket keresni (mint például Irán, Szíria, vagy akár Egyiptom, bár ez utóbbi még nagyon bizonytalan feltételezés), kihívást jelentve ezáltal az USA számára, hiszen a Washingtonnak mindig is a fő aggodalmai között szerepelt Izrael fenyegetettsége. Egyébiránt Moszkva nemtetszését azzal is kivívta Tel Aviv, hogy Izrael aktívan részt vett a Grúziának szállított fegyverek eladásában. Abba az irányba kívánták terelni az oroszokat, hogy a saját határaikon adódó kihívásokkal foglalkozzanak, megakadályozva ezzel az esetleges közel-keleti tevékenységeiket.
Izrael már az augusztus 8-i intervenció kezdete előtt megneszelt valamit Moszkva grúziai terveiről, és rájött arra, hogy nem volt túl bölcs stratégia a Kremllel való összeütközés, pontosan Szíria és Irán orosz támogatása miatt. Tel Aviv egy héttel az orosz tankok megindulása előtt jelentette be, hogy befejezik a Grúziának szánt fegyverek szállítását. Ezt követte egy általánosságban elfogadó hozzáállás Moszkva irányába a grúziai beavatkozás után, az amerikaiak nyilvánvaló bosszúságára, akik ezalatt a Kreml elleni lehető legszélesebb nemzetközi nyomás elérésére tettek gondos erőfeszítéseket. Ennek tükrében a szeptember 14-i Olmert-látogatás – amely során orosz garanciákat lehetett volna elérni Irán is Szíria bátorításának csökkentése ügyében – Izrael alkalmazkodó politikájába tökéletesen beleillett volna.
Nem mintha Moszkvának érdeke lenne egy Tel Avivval való konfrontáció, azonban most azzal van elfoglalva, prioritásainak megfelelően, hogy visszaszorítsa az amerikaiakat a Közel-Keletről. Ezzel pedig az is együtt jár, hogy továbbra is támogatja az USA számára fenyegető retorikával bíró Iránt és Szíriát. Az orosz S-300 légvédelmi rendszerrel, de méginkább a nukleáris technológiával megsegített Irán közvetlen fenyegetést jelent Izrael számára, hiába vannak jelen pillanatban – az oroszok által – csupán az USA ellen „felcímkézve” ezek a technológiák. Ezen felül a rémálmot az jelentené Izraelnek, ha létrejönne egy jól szervezett Szíria, vagy egy feltételezett puccs utáni Egyiptom, megújított orosz pártfogással.
Mindez megváltoztatja azt az izraeli stratégiát, amely a hidegháború óta volt érvényben. Tel Aviv aggodalma az elmúlt 18 évben sokkal inkább az arab államok gyengeségére vonatkozott, mint azok erejére. Félelmük forrása egyáltalán nem a katonai fölényük hiánya egy, a szomszédaikkal vívott háború esetén. Azzal mindenki tisztában van, hogy ezen a téren ők vannak előnyben. Viszont tartanak a további következményektől, amely leginkább egy iszlám állam által finanszírozott Izrael elleni terrorhullámban testesülhetne meg.
Izrael furcsa helyzetben van; úgy tűnik, a kisebbik rosszat választva inkább támogatja az arab országok vezetőit, hogy elkerüljék a még kellemetlenebb alternatívát. Egy Kreml által támogatott állam sokkal rosszabbat jelent számukra, mint egy el nem kötelezett iszlám rezsim. Tel Aviv számára az jelent ma realitást, hogy megpróbálják visszatartani azon szomszédjaikat, amelyek Moszkva felé próbálnak közeledni.
