Teltházas kántorkoncert a Páva utcában

2001 jelentős év volt a kántorzenét kedvelő hazai közösség és közönség életében, Schőner Alfréd főrabbi, az OR-ZSE rektora kezdeményezésére újra indították a Zsidó Egyetem kántor szakirányú továbbképzését, amelynek szakmai vezetésével a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Kármán György orgonaművészt bízta meg a rektor.

Az új-régi képzésre nagy igény volt, ugyanis akkoriban sok budapesti és vidéki közösség kántorhiánnyal küszködött és ez nagyban visszavetette a hitéletet. Nehéz elhinni, de ennek még nincs 10 éve sem. Nehéz elhinni, mert azóta végzett kántorjelöltek többségének neve ma már fogalomnak számít hazai közösségeinkben, elég csak Zucker Immánuelre, Szilágyi Gáborra, Vencel Györgyre, Szerdócz Ervinre vagy éppen Biczó Tamásra gondolni, és a sort még hosszan lehetne folytatni. A legtöbbször 20-30-as korosztályból kikerülő, 8 évet tanuló új kántorok többsége tehetségével, vagy legalábbis lelkesedésével kivívta a közönség rokonszenvét. Az OR-ZSE vezetőinek mindössze néhány év alatt sikerült meggyökereztetniük a kántorszakot, amely azóta ha nem is ontja, de minden évben jó néhány új művésszel gazdagítja a zsidóságot. Az első évfolyam 2006-ban adott diplomahangversenyt az újpesti zsinagógában.

A kántorhiány problémája tehát megoldódni látszik és a leendő vagy frissdiplomás kántorokra támaszkodva számos új zenei rendezvény, esemény is megjelent zsinagógáinkban. A régi, nagy tradíciók és ünnepek mellett ugyanis vannak újkori, modern hagyományai is a hazai zsidóságnak. Elég csak a nagysikerű Zsidó Nyári Fesztiválra, Szarvas bulijaira, a Bálint Ház színvonalas programjaira vagy éppen cikkünk témájára, az évről-évre megrendezett kántorkoncertekre gondolni. Ezek az események ugyanúgy hozzátartoznak a magyar zsidóság hétköznapjaihoz, mint különböző ünnep, böjt és gyásznapjaink.

A 2002-es szegedi hangverseny egy sorozat kezdete volt, amelynek célja, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg kántorainkat és az ehhez tartozó zenei kultúrát mind a zsidó mind a nem zsidó zeneszerető közösségben. Először még kuriózumnak számítottak ezek a közös koncertek, a hazai kántor-utánpótlás zenés bemutatkozásai, az utóbbi években azonban zsinagógáink szinte már versengenek azért, hogy otthont adhassanak a jó hangulatú rendezvényeknek, amelyek nagyon sok nem vallásos zsidót és persze nem zsidót is vonzanak.

Volt már kántorkoncert a szegedi zsinagógában, Budapesten többek között a Thököly úti, a Hegedűs Gyula utcai, a Frankel Leó úti, az Újpesti, a Nagyfuvaros utcai zsinagógákban. (Emellett természetesen a Rabbiképző Bérkocsis utcai zsinagógájában is rendszeresen szerveznek kántorkoncerteket és nyilvános kántorvizsgákat. A legutóbbi koncertet idén nyáron, a Páva utcai nagy zsinagógában tartották a BZSH Páva Utcai Körzete és a Holokauszt Dokumentációs Központ (HDKE) közös szervezésében. Hosszú évtizedek óta ez volt az első kántorkoncert a Páva körzetben.
Az ingyenes, mindössze előzetes regisztrációt igénylő rendezvényen elhangzottak héber imák, zsoltárok, jiddis és ladino nyelvű dalok.

„Engem ért az a nagyon megtisztelő és nemes feladat, hogy házigazdája lehetek ennek a mai rendezvénynek – kezdte köszöntő beszédét Totha Péter Joel Páva utcai rabbi, a műsor moderátora: „Szeretném megköszönni a Páva körzet rabbija, elnöke, alelnöke és tagjai nevében Martinkovics Juditnak a Holokauszt és Dokumentációs központ igazgató asszonyának hogy lehetővé tette számunkra, hogy itt-e megszentelt falak között tarthassuk meg kántorkoncertünket. Ez a nap többek között azért is jelentős nekünk, mert így szeretnénk emlékezni Gottschal Jakabra az egykori Páva Templom kántorára, zeneszerzőjére és kórusának vezetőjére – mondta beszédében Totha Péter Joel rabbi. A Páva utcai zsinagóga fiatal és igen jó retorikai képességekkel rendelkező rabbija egy hászid történettel mutatta be, hogy számára mit szimbolizálnak a kántorkoncertek: „Volt egyszer egy király, aki annyira szerette a muzsikát, hogy arra kérte a zenészeit, hogy minden nap jelenjenek meg előtte és játsszák dallamaikat.

A zenészek közül voltak, akik a reggeli időpontban jöttek, voltak, akik délután, és voltak, akik este. De bármelyik időpontban is érkeztek, nem a várható jutalom kedvéért jöttek, hanem a király iránt érzett szeretetből és tiszteletből. Évekig minden rendben is ment. A zenészek örömüket lelték abban, hogy minden nap játszottak a király előtt, a király pedig örült, hogy a zenéjüket hallotta. Aztán eljött a nap amikor a zenészek megöregedtek és már nem tudták zenéjüket, dallamaikat eljátszani a királynak.

De mégis voltak néhányan, akik még hallhatták az öreg zenészek dallamait, akik talán azt gondolták, hogy érdemtelenek arra, hogy a király előtt játszanak. De mégis elhatározták, hogy megpróbálják kipótolni a kiesett éveket. Így hát hozzákezdtek a nehéz feladathoz, hogy újratanulják a majdnem elfelejtett művészetet. Így mentek a palotába tiszta és alázatos szívvel, hogy megörvendeztethessék a királyt-fejezte be szívhez szóló és minden hagyományszerető ember számára aktuális dróséját a rabbi, majd következett a koncert, amelyre sajnos nem hívták meg az összes fiatal kántort, de a rendezvény még így is igen színes és élvezetes volt.

Weisz Ferenc személyében nemrég saját főállású kántorra is szert tett a Páva utcai körzet, a törékeny testalkatú, de meleg szívű és igazi úriemberhez méltó kiállású kántor énekelte el a rendezvény nyitó zsoltárát. Utána Székelyhidi Hajnal a Magyar Állami Operaház magánénekese következett, az OR-ZSE kántor szakának adjunktusa, énektechnika, zeneelmélet és beszédgyakorlat tanára, aki Gozinsky feldolgozásában a hétfőn és csütörtökön elmondott bűnbánó imák talán a legszebbikét, a „Hábét MiSámájim…”-ot adta elő.

Sok más hasonló rendezvénnyel szemben a Páva zsinagógában megrendezett kántorkoncert nem maratoni hossza miatt, hanem éppen azért volt emlékezetes, mert alig két óra alatt bemutatta a legtöbb ismert és népszerű zsinagógai és nem zsinagógai, de zsidó témájú éneket. Egy, a Kaddistól kezdve az Égő városig, azaz a varsói gettó daláig (fordította: Kányádi Sándor) terjedő repertoárú, hol szívet szorongató, hol vidám, örömteli érzéseket előcsaló hangversenynek lehettünk szem- és főként fültanúi. A két részből álló előadás utolsó dalait és főként az Ádon Olámot már együtt énekelte az összes kántor, majd buzdításukra hanggal és tapssal bekapcsolódott a közönség is.

Baumhorn Lipót (1860-1932) a magyarországi zsinagógaművészet legkiemelkedőbb alakja tervezte eklektikus stílusban a Páva utcai nagy zsinagógát. Az épület és köré épített modern és klasszikus építészeti elemeket egyaránt felvonultató emlékközpont szinte bántó csendje, az Áldozatok Emlékfalának és az Elveszett Közösségek Tornyának (1441 helyi közösséget törölt el 1944-ben a gyűlölet) véget nem érő adatsorai különös, bizarr hangulatot kölcsönöztek a mindenhol máshol felhőtlen vidámságot kiváltó rendezvénynek. Mintha összeütközött volna múlt és jelen: közel 300 élő ember és 600 ezer eltékozolt lélek emléke.
A zsinagóga előtti teret ezen a nyári délutánon kivételesen nemcsak a múlt szorongása töltötte meg. A jövő reménysége, a kántorzene és a jiddiskájt elementáris ereje, hacsak néhány órára is, de segített felejteni, és legyőzni a sötétséget.

A koncerten fellépők kántorok és előadók névsora
Biczó Tamás a Frankel Leó úti zsinagóga kántora,
Jakal Zoltán az OR-ZSE hallgatója,
Székelyhidi Hajnal a Magyar Állami Operaház magánénekese, az OR-ZSE kántor szakirányú továbbképzésének adjunktusa,
Zucker Immánuel a Nagyfuvaros utcai zsinagóga kántora,
Venczel György a Hunyadi téri zsinagóga kántora,
Weisz Ferenc kántor,
A művészeket Mihalics János kísérte zongorán