„Mindenki józsefvárosi egy kicsit”
Szilágyi Iván Péter interjúja Streit Sándorral a Budapesti Zsidó Hitközség elnökével
Mindenki „streitsanyija” a budapesti és magyarországi zsidóság alapfogalmai közé tartozik. Józsefváros: íze, zamata van ennek a szónak. A létezés egy sajátos formája, amelyre nagyon hamar rá lehet szokni. Bár már régen elköltöztek innen, Streit Sándor BZSH elnök ugyanúgy józsefvárosinak vallja magát.
nterjúnkat ebben a régi Nagyfuvaros utcai társasházban, a közösség szokásos esti imája előtt készítettük el, bár még csak háromnegyed 7 van, szép számmal jönnek az emberek. Több fiatal arc is feltűnik. A BZSH elnöke mindenkit név szerint köszönt, majd mesélni kezd családról, kerületről és a múltról, amely itt Józsefvárosban a jelen szerves része: „Budapesten születtem, méghozzá a Józsefvárosban. A család természetesen két részre osztható: míg apám vidékről származott, édesanyám józsefvárosi születésű volt. Mindketten átélték a holokausztot: édesapám közvetlen hozzátartozóit mind megölték. Anyám családja budapesti volt és ennek köszönhetően egy kicsit szerencsésebben vészelték át a borzalmakat. Neki egy testvére halt meg, munkaszolgálatosként. Annak a kiskunhalasi századnak volt a tagja, akik már hazafelé tartottak a vonattal, amikor felrobbantották őket. Érdekes párhuzam, hogy több más Nagyfuvaros utcai hívünk rokonai is azon a vonaton végezték. Annak idején nagy vita volt abból, hogy kik robbanthatták fel a vonatot…? – tűnődik el egy pillanatra Streit Sándor a BZSH elnöke, akivel a Nagyfuvaros utcai körzet kellemesen hűvös imatermében találkozunk.
„Apám Veszprémben élt és csak a másod-unokatestvérei élték túl a vészkorszakot. A veszprémi zsidóságról tudni kell, hogy Schweitzer József nyugalmazott főrabbi nagypapája volt a rabbijuk és a későbbi főrabbi úr is Veszprémben töltötte gyermekéveit. Apám 1941-ben vonult be a honvédséghez, utána átminősítették és munkaszolgálatos lett. Vezetésével sikerült néhány embert megmenteni a századából: akiknek az ereje engedte és át tudtak menni, azokat átvitte a szovjet oldalra. Köztük volt Sík Ernő is, akik a budapesti zsidóság életében nagyon fontos szerepet játszott a 70-es, 80-as években. 1947-ben jött haza az apám az akkori Szovjetunióból. Mikor megtudta, hogy lebombázták a házukat és nem maradt senki, feljött Pestre és itt ismerkedett meg az édesanyámmal, akit elvett feleségül.
– Hol kezdték el közös életüket?
– Ebben a házban (Nagyfuvaros u. 4.), anyai dédnagymamámnak – aki túlélte a vészkorszakot – volt itt lakása és idevette magához az édesanyámat is. Hárman voltunk testvérek, volt egy nővérem aki sajnos már eltávozott és egy öcsém, aki immáron 20 éve Izraelben él.
– Tehát már gyermekéveid is itt, ezen falak között teltek. Akkor is már működött ez a templom?
– Abszolút, hiszen 1922-ben avatták fel. Annyira működött, hogy ’44-45-bent nagyon sok árva zsidó gyereket bujtattak itt. A pincében, a templomban és a fenti helységekben szállásolták el őket. Sokan meghaltak közülük (éhezés, betegség miatt). Ez egy külön mese, amelyről nemrég jelent meg egy könyv.
– Milyen érzés volt a „Templomházban” lakni?
– Mint gyerek? Teljesen természetes közeg volt számomra, hiszen apám vallásos ember volt, aki rendszeresen járt templomba, ahová kézenfogva elvitte három gyermekét is. Mikor hazaértünk a péntek esti istentisztelet után, édesanyám már várt bennünket hétről-hétre a vacsorával. 1963. környékén költöztünk el ebből a házból, de akkor sem maradtunk hűtlenek a templomhoz. Igaz, olyan is előfordult hogy időhiányában Kispestre mentünk, Kardos Péter főrabbi úr a tanú erre, aki kántorként és rabbiként funkcionált ott. Ezek a történetek szépek, de akkor lesznek igazán hitelesek, ha van aki megerősíti őket és bemutatja az akkori zsidóság életét. Rávilágítva arra, hogy a 60-70-es években jobban ismerték egymást a közösség tagjai, mint napjainkban…
– Akkor még nagyobb volt az összetartás?
– Én úgy gondolom, hogy… Egész más volt az élet menete, mint ma. Az emberek kicsit nyugodtabbak voltak, nem voltak ekkora igényeik és sokkal jobban törődtek egymással. A zsidóságon belül pedig pláne! Dr. Salgó László főrabbi működöt itt azokban az években: ha a rendszeresen templomba járók közül nem jött le valaki reggel, akkor vagy ő személyesen vagy a sámeszon keresztül még aznap felkereste az illetőt, hogy megkérdezze: mi történt, nincs e valami probléma? Ez annyira jellemző volt, hogy csak na! Nagyon vigyáztunk és figyeltünk egymásra, főként azért, mert nagyon sok hívünk holokauszt túlélőként egyedül élt, mivel meghalt a feleségük vagy nem találtak új párt. Ez a kölcsönös figyelmesség meglátásom szerint ma is létezik: nem minden helyen, de egyes templomkörzetekbe a rendszeresen imádkozó hívek ma is sokkal jobban összetartanak, mint általában az emberek. Nincs olyan, hogyha valaki hiányzik vagy megbetegszik, akkor ne keresnénk fel akár a lakásán, akár a kórházban. Nemrég ment el egy régi hívünk, Vadász Laci bácsi. Betegsége ideje alatt folyamatosan látogattuk a kórházban és lakásán is.
– Ez nagyon jólesett neki.
– Mindig azt mondta, hogy mi vagyunk a családja és nem tudta eldönteni, hogy ez az elsődleges otthona vagy a lakása? Úgy gondolom, hogy engem különösen a bizalmába avatott, minden fontosat elmondott nekem és rendszeresen kikérte a véleményemet. Ez nagyon nagydolog számomra, hiszen akár a fia is lehettem volna, mégis hozzám fordult tanácsért!
– Te egyébként is olyan típus vagy akihez szívesen odamennek az emberek, megbeszélni a dolgokat, tanácsot kérni. Honnan örökölted ezt a képességet?
– Ez egyfajta szociális érzékenység nálam, amire szerintem születni kell. Az a kötelességünk, hogy minden esetben segítsük azokat, akik rászorulnak erre. Például Simon Sanyi évek óta idejárt hozzánk, de az utóbbi időben lerobbant, sokat betegeskedett. Amit lehetett, megtettünk érte, ha kellett megvártuk a mentőt, amikor rosszul volt és bekísértük a kórházba. Dr. Deutsch Zsuzsa főigazgató asszonynak hála el tudtuk helyezni a Szeretetkórházban. Mindenkinek lehetnek problémái, legyen az gazdag vagy szegény. Nekem a BZSH elnökeként az a kötelességem, hogy segítsek az embereknek.
– Gyerekként is ilyen közösségi voltál, igazi, tipikus józsefvárosi srác-amilyennek elképzeljük őket?
– Ugyanolyan gyerek voltam, mint mindenki más. Ugyanúgy jártam a Köztársaság térre futballozni, meg jólesett, amikor a nagykulccsal kinyitottuk a vízcsapot és ittunk belőle. Csak én olyan dolgokra is felfigyeltem, amelyekre mások nem…
– Például?
– Volt két csősz, aki körbejárt a téren, az egyiknek volt egy botja, a bot végén pedig egy vasrúd, amellyel fölszedte a szemetet. A másik pedig azért volt felelős, hogy meggyújtsa a gázlámpákat. Nagyon érdekes, hogy kiskoromig visszamenőleg rengeteg dologra emlékszem. Emlékszem például, hogy 1956-ban, amikor elkezdődtek a harcok, pont ide, a mi lakásunkba lőttek be először. Ha nincs ott az ajtó – ami felfogta a golyót- bármi történhetett volna… Vagy ott vannak a régi Talmud Tórás csoporttársaim, nagyrészük képét, nevét ma is fel tudom idézni. A Talmud Tóra akkoriban természetes dolog volt számunkra, Salk Anna „Annus néni”, egy kiváló pedagógus tanított bennünket. Átélte a holokauszt borzalmait, mégis megmaradt jó embernek. Ha egy gyerek nem tudott eljönni vasárnap a Talmud Tórájára, akkor a következő hét valamelyik napján csak neki elismételte a tananyagot. Emellett rendszeresen felléptünk a Talmud Tórával, régi, elsárgult fotók tanúskodnak erről…
– Szereted nézegetni ezeket a képeket?
– Az a helyzet, hogy nem vagyok egy fényképezős típus, de az utókornak nagyon érdekesek lehetnek! Még ma is járnak ide volt Talmud Tórás csoporttársaim. Annak idején nagyon sok gyerek volt a templomunkban, péntek esténként akár 40-50 is összejött. A kidus után minden gyerek ihatott egy korty bort. Csak egy probléma volt, hogy akkor még nem volt elég pohár, így négy-öt gyerek ivott egyszerre, majd egy rácsos bádog lábosban kiöblítettük a poharakat, hogy ihassanak a többiek is. Nagyon sok ismert, közéleti ember járt templomba vagy a gyerekkórusba. Például Schőner rektor úr, aki a kórusban énekelt…
– Te is énekeltél?
– Nem, csak kiskoromban. De van egy ismerősöm, Sáj Csillag, aki Izraelben él és a Claim Conference egyik küldötte. Kuratóriumi ülésünkön örömmel újságolta el nekem, hogy ő is idejárt. Volt ezen kívül egy pumpás harmóniumunk, amit csak a felpumpálás után lehetett megszólaltatni. Nagyon sokan jártak ide. Raj Tamásnak van egy igen jó mondása, miszerint kétféle ember létezik Magyarországon: azok akik letagadják, hogy józsefvárosiak voltak és azok, akik egyszerűen nem tudnak VIII. kerületi kötődéseikről.
– Te minek tartod magadat?
– Egyik csoportba sem helyezném el magamat, mert józsefvárosi voltam, vagyok és leszek, függetlenül attól, hogy hol lakom.
– A gyermekkori barátságok megmaradtak?
– Részben igen, még ma is járnak ide öten-hatan azok közül, akikkel együtt gyerekeskedtünk.
– Ez nagyon érdekes, mert eszerint nap mint nap lejátszódik előtted a múlt.
-A hétköznapok során nincs idő a nosztalgiázásra, de ha van egy-egy alkalom (például sólajsz szüudájsz), akkor mindig mennek a sztorizások! Van miről beszélnünk, mert gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Ez a közösség tényleg olyan, mint egy család. Azt is tudni kell, hogy van egy speciális hangvétel és humor itt, a józsefvárosi kilében. Ezt mások nem értik meg, sőt valószínűleg megsértődnének miatta. Mi viszont jókat nevetünk rajtuk, mert tudjuk, hogy mi van egy szó, kifejezés vagy kacsintás mögött.
– Ez olyan mint egy külön nyelv?
– Nem kell hozzá külön nyelv, elég egy nézés vagy mondat. Valaki mond valamit és mi már tudjuk, hogy mire gondol. Ezeket a közös emlékek, szólások mind a múltból jönnek, onnan csippentettük fel őket. Például amikor kiléptünk a templomból gyakran mondogatták öregeink, hogy lehet hogy most nehéz a helyzet, de ha egészség van, akkor nagy baj nem lehet. Ma is aktuális ez a mondás, főként 50 felett!
– Mindig ilyen vallásos voltál?
– Azt kell mondanom, hogy igen. Persze volt olyan munkahelyem, hogy nem tudtam reggel-este templomba járni, de amikor lehetett és főként Sábeszkor, Rojs hódeskor mindig elmentem imádkozni. A jelenlegi munkám mellett minden nap itt tudok lenni. Azt szokták mondani rólam, hogy a templomi imaidőhöz alakítom a munkámat és ez így is van. Néha –más, hivatalos. kötelezettségeim miatt- persze hiányzom, de sosem hosszabb ideig, több napig. Ha nem tudok jönni reggel, akkor igyekszem itt lenni este. Ha elutazom valahova, akkor persze nem tudok eljönni.
– Ilyenkor hiányzik a közösség, hazatelefonálsz?
– Természetes, hogy telefonálok. De emellett bárhova megyek, mindenütt igyekszem közösségben imádkozni. Néhány éve voltunk Hajdúszoboszlón üdültünk és egyszerre nagyon sok zsidó ismerősünk volt jelen. Kapva a lehetőségen mindig „hajtottam” őket, hogy „Gyertek a szobánkba és imádkozzunk!”
– Mit jelent az ima, a vallásosság számodra? Tudom, hogy ez nehéz kérdés…
– Nekem ez nem nehéz kérdés, hanem egy tudatos és jó érzéseket okozó belső hajtóerő. Minden napom úgy indul, hogy felkeléskor rögtön arra gondolok: megyek a templomba imádkozni. Ha imádkozással kezdem a napot, sokkal jobban érzem magamat a bőrömben. Amikor imádkozunk, nemcsak kérnünk kell tudnunk, hanem hálásnak is lenni. Mindenért, akár egy jó napért is! Este, amikor lejövök a templomban, át szoktam gondolni a napomat.
– Mi a foglalkozásod?
– Vállalkozó vagyok, a saját cégem ügyvezető igazgatója. Több dolgot is csinálok, de ezt kár lenne itt részletezni.
– Tehát te osztod be a saját idődet?
– Igen, én osztom be, de ez nem mindig könnyű és egyszerű dolog.
– És a korai kelés…?
– Ez sose okozott problémát, mindig korán kelő ember voltam. Az óra csak a biztonság kedvéért van beállítva. Tudom, hogy sokaknak ez nehéz feladat és nagy áldozattal jár: van olyan hívünk, aki Budáról jön és reggel hétre már itt van, hogy velünk lehessen. Ezt nagyon tudom értékelni és nagy inspiráció a többieknek is.
– Család, gyerekek?
-31 éve nősültem és – hála a Teremtőnek – feleségem mindenben társam és segítőm is egyben. Van két fiam, mindketten a Wesselényi utcai iskolába jártak. A modern tudományoknak megfelelően a főiskolán komputertechnikát tanultak.
– El szoktak jönni a templomba?
– Igen, minden péntek este és szombat délelőtt itt vannak. Ha lehet, akkor hétköznap is. Péntek esténként az ima után együtt üljük meg a sábeszi vacsorát. Szerencsénk van, mert szombat délelőtt is együtt tudunk lenni. A mai modern világban, Budapesten összetartó családban élni hihetetlenül nagydolog, mindenkinek csak ajánlani tudom! Nekik ez természetes dolog, nem pedig valami kötelezettség. Szeretném, ha ezt a hagyományt továbbadnák majd unokáiknak is.
– Szeretnél már nagypapa lenni?
– Igen, egy bizonyos kor felett természetes ez az igény, de persze mint mindennek, ennek is megvannak a maga keretei!
– Nagyon sok dolgot csinálsz egyszerre: férj, apa, vállalkozó, körzeti és BZSH elnök. Hogy bírod?
– Könnyű helyzetben vagyok, mert remek feleségem és gyerekeim vannak, akik mindenben támogatnak. Amikor el kell mennem valahova, beugranak helyettem és elvégzik a munkámat. Ehhez azonban megfelelően működő családi háttér kell.
– Hogy lettél BZSH elnök?
– A Nagyfuvaros utcai templomba való megválasztásomkor én voltam a legfiatalabb körzeti elnök Budapesten és olyan emberek szavaztak nekem bizalmat, akiket gyerekkorom óta ismertem. Ezt követően beválasztottak a BZSH közgyűlésébe, majd az elnökségbe is. Immár harmadszor választottak meg a BZSH elnökének. Ez egy hatalmas felelősség, mert így már nem csak a saját közösségemre kell figyelnem, hanem minden Budapesti templomkörzetre. Nem szeretek beleszólni a körzetek életébe, de amiben lehet, segítem őket. Mind a körzeti elnökökkel, mind Zoltai Gusztávval jól tudunk együttműködni, bár az anyagiak hiánya miatt néha nehéz elérni céljainkat.