„A fizikai erőszak olyan szintjéig jutottunk, amely nem elfogadható”
Forrás: 168 Óra
Buják Attila
Szívük szerint nem szavaznának a Fideszre, de a szélsőségesek kényszerpályán mozognak. Kell a bizonyosság, hogy a jelenlegi hatalmat „el lehet veszejteni” – állítja Závecz Tibor, a Szonda Ipsos kutatója.
8-10-15 százalék. A kutatók évek óta ennyire becsülik a rendszer durva opponenseit, azokat a szavazókat, akiket a politológia a „szélsőségek” címszó alatt tart számon. Ennél is megdöbbentőbb adat, hogy nézeteik lassacskán „beúsznak középre”, megfertőzik a konszolidált többség politikai vélelmeit is. Így sokak szerint ma már éppúgy elterjedt a masszív antiszemitizmus, mint bármely más kirekesztő ideológia. Pártot alkotni mégis képtelenek. Závecz Tiborral, a Szonda Ipsos kutatójával BUJÁK ATTILA beszélgetett.
Talán nem is volt tanulság nélküli a melegfesztivál. Villanófényben mutatott fel olyan jelenségeket, amelyeket a politikai statisztika művelői régóta emlegetnek. Magyarországon 10-15 százalék körül mozoghat a szélsőjobb választói bázisa.
A kutatások azt mutatják, hogy az arányok azért jobbak ennél. Inkább 9-10 százalék körül mozoghat az extraradikális nézeteket valló választópolgárok aránya. Ez sem kis szám. Hét-nyolcszázezer embert jelent.
Mit nevez a politikai statisztika művelője „szélsőségnek”?
Azokat sorolja ide, akik határozottan opponálják a parlamentarizmus gyakorlatát és a működő intézményeket, a hatalmi ágak egyensúlyát. Mindezt korántsem tartják a népuralom elégséges feltételének. Fontosnak érzik ezzel szemben a közvetlen (népi) hatalomgyakorlás módját.
Tehát éppoly múló létállapotnak tartják a liberális demokráciát, mint a harmincas évek „világforradalmárai”.
Anarchikus berendezkedésnek érzik. Mindenek feletti értéknek tartják a „rendet”.
És ők „nem ilyennek képzelték a rendet”, „lelkük nem ily honos”.
Egyúttal azt is tartják, hogy a rend megteremtése az ő feladatuk. Legszélsőségesebb részük egyenesen a bírósági eljárások kiiktatásával oldaná meg a rendteremtést. Többé-kevésbé a rendszeren kívül (felett) állva látják a mai viszonyokat. A legerősebb hívószó számukra a „magyarság”, amelynek határait ők szabnák meg.
Merthogy a rendszer „magyarellenes”.
Számukra nem ez a létező világok legmagyarabbika.
Mióta mérhető a számuk?
Efféle gondolatok mindig is „közkézen forogtak”, de 2000 táján történt a nagy áttörés. Akkor zajlottak olyan (rejtett) változások, amikor karakteresen ki lehetett mondani ezeket a szövegeket. Sajtótermékek jelentek meg, sarjadni kezdtek az internetes szerveződés csírái.
Már nem volt „ciki” ilyesmiket mondani?
Egyáltalán nem, sőt. Nem lettek többen, de felszabadultabban beszéltek.
Itt-ott uralják is a mezőnyt…
Azért erős a jelenlétük, mert a légkör depressziós, s a hitehagyott hangulatban nemcsak a negatív érzelmek erősödnek: tombolnak az előítéletek is. A hangjuk messzebbre hallatszik.
A sértettség az alaptónus?
A sértettség és a frusztráció. Ez lehet történelmi trauma, de okozhatja bármi. Munkahelyi sikertelenség, elrontott életpálya. Jellemző sérelem a fiatal, állástalan réteg rezignációja, amely képtelen belépni a munkaerőpiacra.
Ha jól értem, a radikális gondolkodás nem „osztályspecifikus”. A társadalom minden rétegében fellelhető.
Ez a hét-nyolcszázezer ember „túlvezérelten kommunikatív”. Nemhogy nem állnak meg „eszméik képviseleténél”, de rá akarják erőltetni nézeteiket környezetükre is. Nem múló harci lázban égnek. Nem is kell nekik feladatot adni, állandóan aktívak. Ők azok, akiket fölösleges arra noszogatni, hogy politikai eseményekben (tüntetés, választás) részt vegyenek. Jellemző, hogy a választási részvételi hajlandóság körükben nyolcvan-kilencven százalékos, míg a teljes magyar társadalomé ötven alá zuhant.
Miközben a demokrácia bevett intézményeit – például a választást – tulajdonképpen elvetik.
De az adódó lehetőségeket azért nem hagyják ki.
Magát a halmazt vizsgáltuk eddig. A legfőbb furcsaság az, hogy közép-európai léptékkel mérve milyen elképesztő gyorsasággal állt fel egy agresszív városi gerillamozgalom, amely ebből a politikai kultúrából nőtt ki.
Ebből nőtt ki, de nem azonos vele. „Ördögi vágyai” kifejezője. Mert a szélsőjobb zöme sosem lenne tevékeny részese egy székházfoglalásnak. Legfeljebb cinkos szimpátiával nézi.
Így alakulhat ki az országban olyan légkör, amelyben nem is hír, ha egy kirakatba belevágnak egy Molotov-
koktélt?
A toleranciaküszöb lett mélyebb. És szinte hétről hétre tapasztalható, miként válik elfogadottabbá a radikális hangnem. A határokat próbálgatják. Lehet-e továbbmenni? Mit lehet büntetlenül megtenni? Mi az, ami még megengedhető? Mindezt úgy tehetik, hogy a jog nem tudja „befogni” ezeket a jelenségeket.
Amikor a rendszerváltók a jogelveket írásba foglalták, nem számoltak ilyesmivel.
De a szólás- és a gyülekezési szabadság határai mértéktelenül kitolódtak. Az emberek már nem is a rendőrséget okolják, a törvényekben látják a hibát. Most épp egy olyan militáns csoport, a Magyar Gárda betiltásának bírósági procedúrája zajlik – háromnegyed éve –, amelynek törvénytelen voltát mindenki elismeri.
Térjünk vissza a szélsőséges csoportok szociológiai karakteréhez. Több mint meglepő, milyen arányban képviseltetik magukat soraikban olyan fiatalok, akik a rendszerváltás után jártak iskolába.
Minden korosztálynak megvan a maga sérelme. A fiataloknál üres póz a „trianonizmus”, viszont az elmúlt évet a radikális ifjak kilencven százaléka gazdasági katasztrófának tartja. Maga az ország sem optimista, de a szélsőjobb álláspontja szélsőségesen pesszimista, és ez a radikálisok minden rétegére áll. Nyugdíjasra, Kárpátia-koncert-látogatóra egyaránt.
Miért nem szerveződik a rendszertagadók tábora népes párttá?
Válaszolok, de előre kell bocsátanom valamit. Ennek a csoportnak roppant erős érzelmei vannak, amelyek nem is a rokonszenv–ellenszenv- ellentétpárban, hanem az imádat és a gyűlölet kettősségében foghatók meg. Tehát nagyobb mértékben utasítják el Gyurcsányt, mint amenynyire Orbánt kedvelik. Szívük szerint nem szavaznának a Fideszre, de kényszerpályán mozognak. Kell a bizonyosság, hogy a jelenlegi hatalmat „el lehet veszejteni”. Ezt a közvélemény-kutatási adatok szerint egyetlen szélsőség sem képes biztosítani. Tudják ők is, hogy a pártrendszerben inkább koncentrálódás zajlik, mint szakadozás. „Igény van” a Fideszre.
Miközben ugyanez a Fidesz nem elégíti ki őket.
De ha nincs más megoldás…
Mondjuk, ha a nemzetközi kupákban sosincs se Fradi, se Vasas, és azt mondja a magyar drukker: én Barcelona-hívő leszek…
S jobb híján azonosulni kell a választott klubbal. Nem a Fidesz programja motiválja őket, hanem a másik fél leigázásába vetett hit. A nyolctizedük Fidesz-szavazó.
Nincs-e ebben az attitűdben nagyfokú Európa-ellenesség?
Ennek a rétegnek nem ez a fő jellemzője. De állampárti. Ami mellesleg a magyar társadalom döntő attitűdje. A szociális ellátórendszer legyen hatékony (és állami), az egészségügy akármilyen (de állami), a nyugdíj maximális. És az állami adózás mértéke elenyésző.
Sosem elégelik meg, hogy a „polgári pártok” rohamosztagnak tekintik őket?
Az utcai harcosok talán. De ők nem számítanak. Számítani a nyolcszázezer számít, aki nem az utcán tombol.
Mi következik mindebből? Következik-e egyáltalán valami?
Mivel ez a réteg 2000 óta tartósan ugyanekkora, és a törvényes keretek is alább csúsztak, nyilvánvaló a kérdés: nem kell-e céltudatosabban kijelölni az új határokat? Nem jutottunk-e túl a küszöbön, ami egy normális országban nem elviselhető? Nem lehetséges-e, hogy a többségi társadalom előbb-utóbb rámegy erre?
Miféle határokra gondol?
Meg kell nézni a meglévő törvényeket. Lehet, hogy megfelelőek, lehet hogy nem. Jogászoknak kell megvitatniuk. Ha igen, akkor a törvény végrehajtóinak kell hatékonyan alkalmazniuk őket. A fizikai erőszak olyan szintjéig jutottunk, amely – ilyen intenzitással – nem elfogadható.
Kié a felelősség?
A radikálisok tekintélyes része hallgat, mert ezt látja az általa kedvelt (és követett) „legális” politikusoktól is. Ám ezt a réteget azoknak kell majd megfékezniük, akik kezdeni akarnak vele valamit. Akik uralni, irányítani (és szavaztatni) akarják ezt a tömeget. És ha így van, egy bizonyos határig féken is kell majd tartaniuk őket.
